November 2-án választhattunk és választottunk is. A tét – legalábbis a romániai magyarság számára – nem az volt, hogy ki lesz Románia elnöke. Mi két magyar párt képviselője között választottunk. Két ember, két különböző elképzelés és hozzáállás a magyarság megmaradásának kérdéséhez. Most nem riogathattak azzal, hogy képviselet nélkül maradunk, és azt sem hozhatták fel, hogy egyesek megosztják a magyarságot. És mégis...
Szavazhattunk volna Szilágyi Zsoltra, aki mindig következetesen kiállt az autonómia ügye mellett, és kiálltak azok is, akik támogatták őt a kampányban, Toró T. Tibor és Izsák Balázs SZNT-elnök.
De mi – a többség – mégis Kelemen Hunort választottuk, annak a Markó Bélának a szellemi utódját, aki minden autonómiakövetelés ellenzője volt az elmúlt húsz év alatt. Lássuk az RMDSZ „autonómiaharcát”!
1993-ban Neptunon három RMDSZ-es politikus megegyezett a mi nevünkben, de a mi beleegyezésünk nélkül, hogy nem fognak területi autonómiát vagy hasonló bajos dolgot követelni. Ez meghatározta a szervezet hozzáállását sorsunk irányításához mind a mai napig.
Már a 90-es marosvásárhelyi pogromkísérlethez úgy állt hozzá az RMDSZ, hogy nehogy megsértsenek valakit. Borbély László szerint az RMDSZ választhatta volna „a Tőkés-vonal elképzelését”, a konfrontálódást, de többet azzal sem értünk volna el. Ehelyett „elértük” azt, hogy a vásárhelyi események miatt csak magyarokat ítéltek el, és a magyarok – látva, hogy értük senki sem áll ki – tömegesen hagyták el az országot, és mára már román többség alakult ki Marosvásárhelyen, és a polgármester is román.
1996-ban az RMDSZ kormányba kerül azzal a feltétellel, hogy visszakapjuk a Bolyai-egyetemet. A románok ellenállása kompromisszumra kényszeríti Markóékat. De milyenre! A kolozsvári Bolyai helyett Petőfi–Schiller multikulturális egyetemet ígérnek Szebenben. Ezt elfogadja az RMDSZ, de szerencsére nem lett semmi belőle.
1995-ben Csapó József – akkor még RMDSZ-es szenátorként – kidolgozza a háromlépcsős autonómiastatútumot, amelyet érdekvédelmi szervezetünk vezetői – úgy, ahogy volt – elsüllyesztettek, és azóta sem beszélnek róla. Csapót is „kinézték” az RMDSZ-ből. Megalapítja a Székely Nemzeti Tanácsot, és 2004-ben benyújtják az autonómiatervezetet a román parlamentbe. A kezdeményezést az RMDSZ mintegy 30 szenátora és képviselője közül csak hatan támogatják, köztük Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor. Ilyen körülmények közt semmi esélye nem volt, el is utasították tárgyalás nélkül.
2006-ban az SZNT népszavazást kezdeményez Székelyföld autonómiájáról, de Markó Béla azt nyilatkozza, hogy nincs szükség rá. Mégis megtartják, de az RMDSZ polgármesterei ott akadályozzák, ahol tudják.
Ugyancsak az SZNT kezdeményezte a március 10-ei székely szabadság napját Marosvásárhelyre. Markó Béla most sem hazudtolja meg önmagát: 2013 márciusában azt mondja, hogy „a magyar szabadság napja, március 15-e, a székelyeké is” és arra szólítja fel az RMDSZ-t, hogy ne vegyen részt a rendezvényen, ezzel elárulva – már nem tudom, hányadszor – saját városa magyar lakóit. Mert, Markó úr, Marosvásárhelyre nem csak azért megyünk március 10-én, mert ott kivégeztek három szabadságharcost, hanem elsősorban azért, hogy kinyilvánítsuk autonómia-igényünket, és hitet, reményt adjunk a vásárhelyi magyaroknak. Érdekes módon a románok fel tudják fogni, hogy Marosvásárhely az egyik utolsó végvárunk. Ők tudják ennek a fontosságát.
Aki azt hiszi, hogy az RMDSZ tavaly október 27-én csak úgy jószántából állt be a nagy menetelésbe, az nagyon téved. Egyetlen cél vezérelte és vezéreli ellenzéke megjelenése óta: annak a megsemmisítése bármilyen eszközzel. Az MPP-t már sikerült kicsinálni (első elnöke és alapítója, Szász Jenő hatékony segítségével), utána jött az EMNP, de sajnos, ők már egy nehéz örökséget is a nyakukba vettek. Szász Jenőék és az RMDSZ az ellenzék fogalmát is lejáratták. És ne feledjük, hogy sikerült lejáratni Tőkés Lászlót is, a román forradalom egyetlen igazi hősét. Az RMDSZ által pénzelt sajtó évekig mocskolta ezt az embert. Olyanok beszéltek róla, akik a régi rendszer kiszolgálói voltak.
Mára sikerült megszabadulni az ellenzéktől a romániai magyarok félrevezetésével. És mi lesz most? Értekeznek Brassó-Pojánán, a mi nevünkben ismét. Amikor egyesek felvetették, hogy álszervezettel tárgyalnak, akkor Tamás Sándor megyeitanács-elnökünk, a tárgyalás egyik résztvevője azt mondta: „Mi nem kérünk háttérelemzést arról, ki fizeti a kávét és a vizet, ha egy beszélgetésre hívnak bennünket”. Hát így nyilatkozik egy nemzetéért felelős politikus.
Szerényen azt szeretném megkérdezni, hogy hol van a magyar értelmiség, és hol volt 25 éven keresztül. Az, hogy ide jutottunk, az ő „érdemük” is. Amikor látták, hogy „érdekszervezetünk” rossz irányba vezet, és megmaradásunk ellen, beolvadásunkért dolgozik, akkor miért nem hallatták szavukat? Ha az értelmiség nem mutatja meg a járható utat, akkor ki?
Olyan országban élünk, ahol bűncselekménynek számít, ha a Babeş–Bolyai multikulturális egyetemen kiírják magyarul is azt, hogy dohányozni tilos, és az is bűncselekmény, ha a marosvásárhelyi piacon kiírják magyarul is a zöldségek, gyümölcsök nevét. De minderről a világ semmit sem tud, mert mi csak azt mutatjuk külföldnek, hogy az RMDSZ folytonosan a kormányban van, és Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést. Kinek lenne a feladata, hogy felmutassa az igazságot?
Lepedus Gyula
