A doktor megkérdezte:
– Mi baja? Hol érez fájdalmat?
Felelt a beteg:
– Valami bog van a hasamban.
A doktor alaposan megvizsgálta a beteget.
– Úgy van, bog van a hasában. Ezt ki kell vágni. Ha kivágom, meggyógyul.
A beteg összeszedte minden erejét, s nem annyira mondta, mint kiabálta:
– Az én húsomba nem vágja a kését, doktor úr! Inkább haljak meg.
Meg is halt.
Néhány napig kenegették a tudósasszonyok, de a „bog” nem oszlott el. Meghalt, mert félt a késtől. A doktor késétől. A közönséges késtől, amit csizmája szárában szokott hordani a falusi ember, nem félt. Bátor, szilaj, vakmerő ember volt. Csak a doktor késétől félt, mely nagy fájdalom árán ugyan, de életet ígért.
Csudálatos, ma éjjel mind ez a kés s mind ez a bog forgott az elmémben. Hánykolódtam, nem aludtam, fáradtan keltem föl, s most még mindég kísér a kés, kísér a bog. Elkísértek az íróasztalomig. S amint itt ülök asztalomnál, az én emberem teste nő, növekedik. Az első pillanatban akkora, mint egy ház, aztán mint egy város. Aztán tovább terül, növekedik, s előttem egy szörnyű nagy, belső nyavalyákkal, mindenféle bogokkal megterhelt, sanyargatott test. Ez már nem egy ember teste. A magyar nemzet teste ez.
Ez a test súlyos beteg, annyira beteg, hogy már-már doktort kell hívatnunk melléje. Ennek a betegnek, úgy tetszik nekem, a javasasszonyok kenegetése nem használ: kés kell ide, doktori kés.
Vettétek észre ugye, hogy egyszer-másszor mi is előszedjük késünket, hogy a beteg testből kivágjunk egy-egy bogot? Annyit, amennyit lehet. S vettétek-e észre, hogy már csak a láttára is a késnek a javasasszonyok egész légiója állja körül a beteget, nehogy közelébe férhessünk? Vettétek-e észre, hogy magának a betegségnek becsületes megnevezése is mely nagy izgalmat, felháborodást okoz a nehéz nyavalyát kenegetéssel gyógyítgatók seregében?
Ha a nép súlyos bajairól, földre teperő nagy terheiről beszélsz: izgató vagy. Ha csak annyit mondasz: a nép idegen földre vándorol, mivelhogy itthon nincs munkája, kenyere – országháborító vagy. Ha észreveszed, hogy itt-ott földönfutóvá teszik a népet a birtokrendezéssel: osztályharc szításával gyanúsítanak meg. Ha békességre, szeretetre, testvéries, együttes munkára serkented a felekezeteket: istentagadó vagy.
Akármiről beszélsz, akármilyen nyugodt hangon, mértékletességgel, a köz javát, üdvét munkáló szándékkal beszélsz: izgat a beszéded, izgatja azokat, akiknek minden úgy van jól, amint van. Bármerre jársz, a vezető emberektől azt hallod: a szomszédban sok a baj, itt semmi baj nincs. Itt a nép elégedett, boldog. S bárhol kérdezd a népet: panasznak, sírásnak vége-hossza nincs. És akkor keresed az igazságot. S keresvén, látod saját szemeddel: egy nagy beteg fekszik előtted. És látod, hogy ennek a betegnek teste tele van bogokkal. És ez a beteg nem olyan beteg, mint az én betegem, aki félt a késtől, s meghalt. Ez a beteg nem fél a késtől. Itt a javasasszonyokat rázza a hideg a késnek láttára. Merthogy nekem is, neked is, meg őneki is volt némi része abban, hogy ezek a sorvasztó bogok kifejlődhettek a nemzet testében: legbölcsebb letagadni e bogok létezését. Ki mondja, hogy ebben a testben bog van? Nem is bog, hanem bogok. Egy kis vértorlódás az egész. Csak kenegetni és mindig kenegetni kell a testet, s a beteg meggyógyul. Nem kell ide kés! Minket a kés izgat, idegessé tesz!
Hát hiszen minket is izgat valami, csakhogy nem a kés, hanem a bog. A bogok. Azok a bogok, melyekkel a nemzet teste tele van: amelyektől már alig áll a lábán. S ha minket izgat, miért legyünk kíméletesek mások nyugalma iránt? Hol van az megírva, hogy csak minket izgassanak a megsokasodott bajok, a halálos betegségek, melyekről napról napra kapjuk a jelentéseket az ország minden részéből?
Hiszen ismerünk mi is bogokat, melyeket kenegetéssel is lehet gyógyítani. Hát ezeket csak kenegessék el. Ám ahová kés kell, ott a késtől ne féljetek. Hiába az irtózás, ha ma nem, holnap mégiscsak sor kerül a késre. Különben elpusztulunk, világ szeme láttára elsenyvedünk. És felírják a fejfánkra: „Itt nyugszik egy nemzet, mely ezer éven át hősileg forgatta a kardot, ím, halljatok csudát! meghalt, mert félt a késtől.”
(1902)