Kedves, mosolygós lány. Ő nyerte meg a kétnyelvű helységnévtáblák ügyét a kolozsvári polgármesteri hivatal ellen. Szelíd harcos. A legfélelmetesebb ellenfél. Úgy fújta el a hivatali hübriszt, mint szél a falevelet. Beszélgettünk szakmáról, hivatásról, közösségi ügyekről. És Szőcs Izabelláról.
– A kétnyelvű városnévtáblák ügyéről elég sok szó folyt a média különböző csatornáin az utóbbi időben. Ezért kicsit fordítok a sorrenden: kicsoda ön, Szőcs Izabella?
– Negyedéves jogászhallgató vagyok.
– Tehát még diák, és máris megnyert egy jelentős, szimbolikus értékkel bíró pert, ami a kolozsváriakat vagy tágabb értelemben a magyar nyelvhasználatot érinti.
– Ez így igaz.
– Tud arról, hogy a kolozsvári magyar helységnévtáblák problémáját korábban ilyen szinten valakik megpróbálták volna rendezni?
– Tudomásom szerint peres úton ezzel még nem próbálkozott senki.
– Ön szerint miért nem?
– Egyrészt a jogászok be vannak zárva abba a világba, amellyel foglalkoznak, és közben igyekeznek saját magukat utolérni. Másrészt az a helyzet, hogy sok jogász nem látja át globálisan a jogot. Ha megnézzük külön a közigazgatási törvényt, első olvasatra az derül ki, hogy ennek alapján nem lehet lépni. Ha megnézzük a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt, kiderül, hogy oké, lehetne, de túl általános. Ha megnézzük a vonatkozó kormányhatározatokat, azt mondhatjuk, ja, ez jó lett volna, de 2014-ben bizonyos helységekben már nincs meg a magyar közösség 20 százalékos aránya. Csak akkor áll össze a kép, akkor építhetünk fel működőképes stratégiát, ha globálisan látjuk az összes vonatkozó törvényt, és figyelembe vesszük a jog alapelveit. Mert igenis, lehetséges Kolozsváron kétnyelvű helységnévtáblákat kitenni, annak ellenére, hogy a magyar lakosság aránya nem éri el a 20 százalékot.
– Akkor viszont felmerülhet a kérdés: valakinek vagy valakiknek nem állt érdekükben, hogy a problémát alaposan végiggondolják? Hiszen végeredményben közösségi ügyről van szó.
– Úgy gondolom, két eset lehetséges. Az első: az illetékesek, bárkik legyenek is, nem gondolták végig a dolgot alaposan, ahogy ön is mondta. A második: végiggondolták, de nem akarták végigvinni... Itt nyilván belép a képbe a politika is. Véleményem szerint a politika kompromisszumok sorozatából áll, és időnként a politikusok feláldozzák a közösségi ügyeket a politikai érdekek oltárán. A magam részéről semmiféleképpen nem szeretnék beállni a politikába, mert az ember azonnal úgy érzi, meg van kötve a keze, sokkal inkább, mint a civil szférában, ahol az ember szabadabban mozoghat. Egyenesen fogalmazva, az ember tökösebb lehet a civil szférában, mint a politikában. A politikát jó esetben azért találták ki, hogy új jogokat, új törvényeket találjon ki. A civil szféra viszont a maga részéről érvényesíti, gyakorlatba ülteti őket. Az az igazság, hogy nálunk hiánycikknek számítanak az ilyenfajta jogvédő szervezetek. Nem mondom, vannak, csak nem elegen. És ennek megvannak az okai, elsősorban az, hogy ha egy jogvédő szervezet mögött nincs politikai háttér, akkor igen nehéz megszerezni a működéshez szükséges támogatást. Ugyanakkor itt azért van egy kis ellentmondás, mert ha egy jogvédő szervezet valamilyen pártvonalon kap támogatást, akkor már nemigen nevezhető civilnek.
– Hogyan is került bele a névtábla-ügybe?
– 2012-ben kezdtem dolgozni a hollandiai Language Rights Alapítványnál, amikor az alapítvány elnöke, Landmann Gábor ideköltözött Tordaszentlászlóra. Meghirdettek egy román–magyar jogi fordítói munkát. Jelentkeztem, és alkalmasnak találtak. Egy kávézás alkalmával aztán Landmann Gábor elmesélte, hogy írt a környező községek illetékeseinek, ahol a magyar közösség aránya eléri a 20 százalékot, a kétnyelvű helységnévtáblákkal, illetve a községi határozatok magyar nyelvű fordításaival kapcsolatosan, és senkitől sem kapott semmilyen választ. Nyilván felvetődött a kérdés, hogy mit lehet ez ügyben tenni. Én erre azt mondtam, Romániában nem úgy működnek a dolgok, hogy az ember bead egy kérvényt, és megtörténik a csoda. Ezért a megoldás az, hogy be kell perelni az érintetteket, és így kényszerítjük őket a nyelvi jogok betartására.
– Amúgy Landmann Gábornak mi volt a célja ezekkel a levelekkel? Egyszerűen így kelt fel egy reggel, vagy az akció valamilyen stratégia szerint zajlott?
– A Language Rights Alapítvány Hollandiában is a nyelvi, így például a fríz nyelvi jogok kérdésével foglalkozott. Gyakorlatilag ez a feladata. A beszélgetés folyományaképpen 2013-ban beindítottuk a pereket azon községek ellen, ahol a magyar közösség számaránya húsz százalék fölött van. Amint a dolgok lendületet vettek, eszembe jutott, mi lenne, ha Kolozsvár kétnyelvű névtáblái ügyében is elindítanánk egy pert. Bevallom, az elején kicsit tartottam tőle, hogy esetleg túl nagy falatnak tartja majd az alapítvány éppen Kolozsvárt, de aztán kidolgoztam a stratégiát, amelynek alapján meg lehet nyerni egy ilyen pert. Landmann Gábor belement a dologba, és ezzel elkezdődött az ügy. Én meg belekerültem a kellős közepébe.
– Most hogy áll az ügy?
– Első fokon megnyertük a pert. A polgármesteri hivatal fellebbezett. Mi pedig megírtuk a válasziratot, és most gyűjtjük azt a bizonyos ötezer aláírást. Mert, ugye, a polgármesteri hivatal azzal állt elő, hogy nem is biztos, hogy a kolozsvári magyar közösség látni kívánja a kétnyelvű táblákat a város határainál, csak idejött ez a túlbuzgó holland alapítvány, és kitalálta a táblaügyet. Szóval, szeretnénk letenni az aláírásokat az asztalra első tárgyalási terminus alkalmával.
– Mikor van az első terminus?
– Nem lehet tudni, még nem tűzték ki. Ez megtörténhet három hét, de akár három hónap múlva is.
– Ezek szerint, ha valaki ki akar babrálni önökkel, adhat nagyon rövid tárgyalási terminust, és akkor nem lesz meg az ötezer aláírás?
– Az aláírások nélkül is alaposan megérveltük, miért ostobaság a polgármesteri hivatal kifogása. Az ötezer aláírás lényegében egy gesztus a bíróság és a polgármesteri hivatal fele, hogy tessék, itt a bizonyíték, a kolozsvári magyar közösség, sőt, nagyon sok román nemzetiségű lakos is akarja a kétnyelvű helységnévtáblákat. Ha történetesen nem gyűlik össze az ötezer, akkor annyit fogunk letenni a bíróságon, amennyi meglesz. Amúgy azért gondoltunk ötezer aláírásra, mert Kolozsvár magyar lakossága körülbelül 50 ezer lélekre tehető, és a tíz százalék relevánsnak minősül.
– Az Ön életét hogy módosította ez az egyértelmű és úttörő jellegű siker? Milyen volt az élete előtte, és milyen utána?
– Én nagyon hittem, hogy ez a dolog sikerülni fog. Nyilván, alaposan előkészítettem a jogi stratégiát. Viszont az az igazság, hogy nem gondoltam volna, hogy ekkora visszhangja lesz a dolognak. Azt sem gondoltam volna, hogy hirtelen a médiafigyelem középpontjába kerülök, ismeretlen emberek rám köszönnek az utcán, gratulálnak; ha elmegyek egy új társaságba és bemutatkozom, szinte azonnal jön a megjegyzés, hogy ja, igen, te vagy az a lány, aki sikerre vitted a magyar helységnévtáblák ügyét. Nyilván, ezek a visszajelzések jólesnek, azt igazolják, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és jó szakmát választottam. A másik oldalon kicsit tartottam a román többség viszonyulásától, illetve a román sajtó nacionalista megnyilvánulásaitól, de ez szerencsére nem következett be. Teljesen objektíven tájékoztattak az ügy alakulásáról.
– Ha már itt tartunk, hogyan is választotta ezt a szakmát?
– Édesapám ügyvéd, nagytatám pedig ügyész volt, úgyhogy gyerekkorom óta mást sem hallok. A magam részéről pedig olyan ember vagyok, aki szereti a kihívásokat, szeretek ügyekért harcolni, természetesen, ha hiszek az illető ügyben. Egy szó mint száz: hivatásnak tekintem a szakmámat.
– És,amint azt a kolozsvári polgármesteri hivatal a saját bőrén megtanulhatta, veszélyesen jó szakember. Most akkor a hivatal emberei vakarják a fejüket?
– Hát, küzdenek, kapálóznak rendesen. Emlékszem, az első menetet abszolút nem vették komolyan, meg sem jelentek a tárgyalásokon. Az történhetett, hogy egyszerűen azt gondolták, ezek a civilek itt kicsit ágálnak, aztán abbahagyják. Amikor aztán megnyertük a pert első fokon, hirtelen rádöbbentek, hogy ennek a fele sem tréfa. A fellebbezésben átestek a ló másik oldalára: összehordtak hetet-havat, olyan ultranacionalista szövegrészekkel találkoztam, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek. Például: minél több jogot ad az állam egy kisebbségnek, annál valószínűbb, hogy az adott kisebbség szembemegy majd a hatalommal. Az viszont tény, hogy a sok durva szövegtől eltekintve a hivatal fellebbezése szörnyen megalapozatlan. Tehát nem annyira a szakmára koncentráltak, mint a nacionalista érzelmek gerjesztésére.
– Nézzük egy kicsit a jövőt. Mi ennek az ügynek a lehetséges végkifejlete?
– Nos, ha másodfokon megnyerjük a pert, akkor gyakorlatilag vége van az ügynek. Megszületik egy végleges bírósági határozat, amit már nem lehet megfellebbezni. Ami egyben azt is jelenti, hogy a polgármesteri hivatalnak 30 nap áll majd rendelkezésére a döntés végrehajtására. Ha nem teszi meg, akkor a bíróság 30 napon át büntetést szab ki a hivatalra, minden egyes nap. Ha a hivatal ezek után sem hajlandó a végrehajtásra, akkor az már bűncselekménynek számít, és gondolom, ezt senki sem szeretné.
– És a másik forgatókönyv?
– Ha ne adj’ isten, elveszítjük a pert, akkor egyrészt egy nemzetközi bírósághoz fordulunk, másrészt elindítunk egy új pert egy másik egyesület vagy alapítvány színeiben. Magyarán, kezdjük elölről az egészet.
– Közben mivel foglalkozik? Mire jut még ideje?
– Végzem az egyetemet, 2015-ben államvizsgázom. És például a bonchidai magyar helységnévtáblák ügyét viszem a hátamon. Mellesleg nyertünk ott is. Aztán vannak bizarrabb jogi témák, amelyek nagyon érdekelnek.
SZÁNTAI JÁNOS (Főtér)
