Vegyük sorra:
A töltött káposztát a törököktől vettük át. De levetettük bugyogójukat, hogy Németországból érkezett francia nadrágot húzzunk fel helyette.
A bolgároktól tanultunk meg írni – igen, az első román nyelvű dokumentumokat cirill betűkkel írták. A nyelvünk latin, de a „szerelem” szóra szláv és olasz szavunk is van.
Egyetértünk abban, hogy a rómaiaktól származunk, de dobrudzsai palacsintát készíteni a tatároktól tanultunk meg. Belépőjegyet szedünk az Erdélybe 1200 tájékán érkezett teuton lovagok kastélyainál, de csodáljuk őket annyira, hogy a minőségi munka mintájának tekintsük őket.
A görög szindrofia szó jelzi a mulatozásunkat – és attól tartok, ez a foglalkozás a fanariótákkal érkezett ide, és nem akar távozni, mert nagyon a kedvünkre való!
Népzene? Előbb hallgassák meg a 17. századi oszmán mehterhanét, és aztán még beszélünk. Bárányka (mioriţa)? Van egy szerbiai változat is. Igen, de Szerbiában nincs Vlaicu. És Törökországban sincs Tristan Tzara, aki művészetiiskola-alapító a 30-as évek Párizsában, de ugyanakkor moldvai zsidó is.
Büszkék vagyunk románságunkra, de vajon tudatosul-e bennünk, hogy más nemzetekre is büszkék vagyunk? Azokra, akikkel együtt éltünk, akiktől tanultunk?
Ezért emlékeztetlek örömmel benneteket arra, hogy december elsején nemcsak magunkat ünnepeljük. Hanem mindazokat, akik miatt olyanok lettünk, amilyenek.
Isten éltesse tehát a legendát, a románokét és dákokét, a törökökét és a tatárokét, a németekét és a magyarokét, a zsidókét és az olaszokét, a görögökét és a bolgárokét, a szerbekét…! Isten éltesse mindazokat, akik egy-egy búzaszemmel hozzájárultak lelkünk teli zsákjához!
Mert románként nem sziget vagy, hanem vízcsepp a nemzeti sorsok óceánjában. A román egy összeg, nem csak egy felkiáltójel.

LUCIAN MÎNDRUŢĂ (Adevărul.ro)