Tiszavirág-életű „teremtménye” a színésznek. A lélek mélyéről felszakadó szó és moccanó gesztus születése pillanatában szétpattan az Időben. És ő mégis nap mint nap teljes sorsával áll a perzselő dobogóra szolgálni.
Páratlanul szép és igaz pillanat az Yvonne, burgundi hercegnőben két pályatársunk szolgálata. Gizi és Szidi állt az ajtó mögött. Kezükben egy-egy csinos esernyő – Gizi magasba tartotta, Szidi maga mellett. Egyik szálfaegyenesen állt, a másik meggörnyedve. Mint két artista a sorsdöntő halálugrás előtt. Előttünk állt két rejtélyekkel teli sors. Az ernyőkbe kapaszkodva, végszóra várva. Csak álltak. Döbbenetes volt szuggesztivitásuk. A gesztusban, tekintetben, tartásban felsejlett a kihívásokkal teli komédiás-sors minden szépsége és kockázata. Olyanok voltak, mint két ember „kötélhágcsón szakadék felett” (Józsa Attila).
Néhány órával ezelőtt kellékesernyőjét képzeletben visszavitte a kelléktárba Gertrudis koronája, Mirigy varázsszerei mellé, arcának redőiben szerepsorsa sok titkát magával mentve az Időben, Szidi örökre kilépett a Játékból.
A kiváló néprajzkutatónak és írónak, Nagy Olgának és Krizsovánszky László református lelkipásztornak, tisztviselőnek a lánya, Szidónia 1944-ben született, 1965-ben végezte a marosvásárhelyi Színművészeti Intézetet, 1965–69 között a Szatmári Színház, 1969-től a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze.
Mirigy (Csongor és Tünde), Gretrudis (Bánk bán), Károlyi Zsuzsanna (Móricz Zsigmond – Boszorkány), Éva (Sütő András – Káin és Ábel), Olga (Csehov – Három nővér), Virág a végtelenben (kortárs erdélyi költők előadóest), lemez, tévéfelvételek szereplője... Ezt a pályaívet törte ketté egy kegyetlen autóbaleset, amelynek következménye egy hét évig tartó vergődés a pálya szélén. Kálváriája egybeesett azzal a korszakkal, amikor egyre több pályatárs keresett máshol, más csapatot magának. Látta, hogy egyre kevesebben vagyunk...
Két műtét között jelentkezett szolgálatra. Egyik jelenetben tiltásunk ellenére, műtött lábbal letérdelt. Hazavitték. Fellépni már nem tudott.
1995-ben véletlenül tudtuk meg, hogy számára véget ért a 30. évad. Próbára vártuk. Töprengtem, milyen szavak illenek az ő megkeserített színészsorsához, amikor kivágódott az ajtó, és ragyogó arccal ott állt Szidi. „Gyerekek, 12 perc alatt jöttem be otthonról – bot nélkül.” Annak a pillanatnak az igazságát nem szabadott megtörni. Amit akkor nem mondtam el – közel húsz év múltán fogalmazom meg: Felmérhetetlenül sokat vesztett a közönség és Szidi a „kényszerleszállás” éveiben, de ő méltósággal viselte sorsát, szívósan tanult és mondott verset, nyitott maradt mindenki gondjával szemben, és csökönyösen hitte, hogy az ő állapotában is köteles hivatást teljesíteni.
Szidinek méltóbb ajándékot nem adhatok a pályatársak nevében a búcsúzáskor, mint annak az asszonynak az üzenetét, akit Marosi Ildikó így jellemez rá emlékezve: „Mintha a szivárványt akarnám konzerválni vagy a vízesést megállítani”. Az az asszony a Versmondás Nagyasszonya, Babits, Áprily, Vajda János, Bartalis János és sokaknak megszólaltatója. Levelezőtársa, barátja Szidihez írt leveléből idézek: „Sohasem felejtem el azt a forró élményt, amit azon az októberi napon szereztél nekem a Tüzek előadásával. Megrázóan nagy és szép volt.” Tessitori Nóra.
Krizsovánszky Szidónia senki mással össze nem téveszthető árnyalt, gazdag hangja sok tízezer emberhez jutott el televíziós felvételek, hanglemezek útján. Hogy ez a hang mikor, hol és kinek a lelkében moccant valamit, az titok. A Teremtő titka, aki őt meghívta erre a példaadóan igaz szolgálatra. De Tamási Árontól tudjuk, hogy aki csak annyit tesz, hogy a világ egyet moccanjon előre, nem élt hiába. Még akkor sem, ha egy ideig csonka az az élet.
László Károly
