Országos botrányt és kedvezőtlen nemzetközi visszhangot váltott ki az alkotmánybíróság január 31-i, 2008/51. számú határozata, mellyel az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította az 1999/187. számú lusztrációs törvény azon cikkelyeit, amelyek a politikusok, tisztviselők és egyéb közszereplők (pl. egyházi méltóságok, közintézmények vezetői) átvilágítására hivatott intézmény, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (SZIVOT, CNSAS) és levéltára (ACNSAS) működését szabályozták.
Az alkotmánybírósághoz Dan Voiculescu, a Konzervatív Párt elnöke fordult, akiről a SZIVOT korábban azt állította, hogy Felix fedőnéven együttműködött az egykori állambiztonsági szervekkel. A testület ítéletében kifogásolta, hogy a SZIVOT kezében összpontosul mind első fokon a vizsgáló és ítélethozó, mind másodfokon a fellebbviteli ítélkezési jog; továbbá azt is, hogy mivel döntése felülírhatja a bíróságok ugyanazon ügyekben hozott ítéletét, rendkívüli bírói hatóságként működik, ezt pedig tiltja az alkotmány 126. szakaszának 5. pontja.
Az alkotmánybíróság határozata nyomán fennállt a veszély, hogy miután a határozat a Hivatalos Közlönyben is megjelenik, az átvilágító testület működését törvényen kívül helyezik, az egyes személyek állambiztonsági érintettségéről szóló korábbi döntései semmissé válnak, és a nem minősített, kutatható iratok ismét zár alá kerülnek. Jogászok arra is figyelmeztettek, hogy az alkotmánybíróság határozata más, a parlament (és nem a kormány) felügyelete alatt működő testületek működését is érintheti, mint például az Audiovizuális Tanácsot (CNA), a Diszkriminációellenes Tanácsot (CNCD), valamint az EU nyomására nemrég létrehozott Feddhetetlenségi Ügynökséget (ANI).
Február 6-án a civil tiltakozás nyomására kompromisszumos megoldás született. A Tăriceanu-kormány sürgősségi kormányrendelettel újraszabályozta a SZIVOT jogi státusát, és ezzel lehetővé tette működésének folytatását, ideiglenesen. Megnyugtató hírnek számít, hogy megmarad a SZIVOT szaklevéltári funkciója. Lényegesen változik és szűkül azonban a hatásköre. A kormányrendelet értelmében ezentúl feladata a tényállás megállapítására fog szorítkozni, és ez alapján az igazságszolgáltatás dönti el, hogy ki működött együtt a kommunista titkosrendőrséggel. A SZIVOT kollégiumának tagjai szerint az átvilágító testületet ezzel az irattár adminisztrátorává fokozták le. Szűkítették továbbá az átvilágítandók körét: a kormány civil nyomásra beleegyezett ugyan a közintézmények élén álló személyek hivatali átvilágításába (átvilágításukat továbbra is a SZIVOT nyomozó osztálya végzi, az érintettek a tanácsnál vagy egyenesen a bíróságon fellebbezhetnek a döntés ellen), de megszüntette a közelgő önkormányzati és parlamenti választásokon induló jelöltek előzetes átvilágítását (2007-ig több tízezer hasonló vizsgálatot folytattak).
A politikai elemzők szerint Dan Voiculescu ellentámadása mögött mélyebb okok húzódnak meg. A saját médiatröszttel rendelkező Voiculescu a volt politikai rendőrséghez kötődő politikai-gazdasági elit tagja, akinek fellépése jelzi, hogy a román politikai elit egy jelentős része kísérletet tesz a belső ellentmondásokkal terhelt lusztrációs folyamat megállítására. Traian Băsescu államfő korábban azt nyilatkozta, hogy a bírák egynegyede érintett lehet, és a nagy befolyással rendelkező bírói kar hangot is adott az átvilágítással szembeni ellenkezésének. Politikai szinten Voiculescu akciója mögött pedig egy új hatalmi konstelláció körvonalazódása is felsejlik a kormányzó liberális párt és az RMDSZ, valamint az ellenzéki szociáldemokrata párt részvételével.
Noha a SZIVOT napi működését, döntéseit megalakulása óta befolyásolták a politikai alkuk (elég itt megemlíteni Corneliu Vadim Tudor, a szélsőséges Nagyrománia Párt ,,felmentését" 2004-ben), mára az egész intézmény a demokrata Băsescu és a liberális Călin Popescu Tăriceanu kormányfő között dúló hatalmi harc áldozatává vált. A román átvilágítási kísérlet közel húszéves folyamatát érdemes tehát mélyebb összefüggéseiben tárgyalni és beilleszteni az 1989 utáni kelet-európai lusztrációs és iratfeltárási kísérletek mérlegébe.
Történészek és biztonságpolitikai szakértők szerint a román állambiztonság — miután 1958-ban a szovjet csapatok és 1961-gyel bezárólag az államigazgatásban aktív tanácsadók is elhagyták az országot — hamarosan túllépett a ,,klasszikus" politikai rendőrség szerepkörén. Az 1964-es ,,függetlenségi nyilatkozat" utáni korszakban a román hadsereg és hírszerzés csupán korlátozottan és szelektív módon működött együtt a Varsói Szerződés (VSZ) országaival. A csehszlovák válságot követően, 1969-ben Nicolae Ceauşescu parancsot adott egy titkos katonai egység létrehozására (UM 0110), amely a VSZ ellen folytatott hírszerző és elhárító munkát az adott ország területén is.
Ceauşescu idejében a szekuritáté hírszerző részlege rendkívül fontos gazdasági tevékenységet is folytatott. Ennek első megjelenési formája volt a német és a zsidó származású román állampolgárok ,,eladása" az NSZK-nak, valamint Izraelnek. A folyamat 1963-ban kezdődött, amikor a román kormány brit közvetítéssel megegyezett Izraellel tízezer zsidó család ütemezett kivándorlásában: a tranzakció rendkívül költséges volt, személyenként 4000—6000 dollár, és a belső elhárítással foglalkozó Szekuritáté I. Igazgatósága ellenőrzése mellett történt. A hatvanas évek végétől az NSZK kormánya is hasonló módszerekhez folyamodott, és ,,kivásárlási" programot indított, amit az 1978-as államközi egyezmény csak szentesített. Az eddigi kutatások szerint az 1968 és 1989 között kivándorolt, kb. negyvenezer zsidóért 112 millió dollárt fizetett Romániának az izraeli kormány, míg a nyugatnémet hatóságok közel kétszázezer németet ,,vásároltak meg". Marius Oprea történész szerint az ,,idegenek" kivándorlásának köszönhetően a Külügyi Hírszerző Igazgatóság (DIE) kb. négyszázmillió dolláros tiszta profitot könyvelhetett el.
Az állambiztonság ugyanakkor más érdemeket is szerzett az 1968 után felerősödő román ,,különutas" politika gazdasági megalapozásában. A hetvenes-nyolcvanas években a Ceauşescu-féle politikai vezetés valutaszerzésre és technológiaimportra is használta a szekuritáté hírszerzőinek szakmai tapasztalatát. A belügyminisztérium ICE Dunărea néven külkereskedelmi céget alapított és üzemeltetett, ezen keresztül bonyolították le a harmadik világba irányuló fegyverkereskedelmet. Idővel már a nyugati és közel-keleti irányú külkereskedelmi forgalmának zömét a Crescent, Terra, Delta és Trawe fedőcégen keresztül. A tranzakciókat a ,,tiszta" piaci alapon működő Külügyi Hírszerző Igazgatóság (DIE) szigorúan titkos tisztjei bonyolították. Számuk már a hetvenes évek végén meghaladta a háromezret — csak a külkereskedelmi minisztérium apparátusában közel hatszázan teljesítettek szolgálatot. Történészek és elemzők felhívják a figyelmet arra, hogy a több százmillió dolláros nagyságrendű nyereséget termelő gazdasági egységek vezetői egyszerre voltak jogász végzettségű szt-tisztek és sikeres üzletemberek. Oroszországhoz és Ukrajnához hasonlóan ők és régi üzleti partnereik lettek a korántsem ,,spontánul" kialakult gazdasági és politikai elit legbefolyásosabb tagjai.
A román lusztráció története szétválaszthatatlan az 1989 utáni belpolitikát a háttérből mozgató állambiztonsági szálaktól. A közélet megtisztulásának igénye ugyanis szinte kizárólag a korábban marginális, de a demokrácia éveiben is elszigetelt, erősen elitista Nyugat-barát értelmiségi csoportokban fogalmazódott meg, amelyek a decemberi katonai államcsínyt követően reménytelen harcot vívtak a Ion Iliescu vezette régi/új politikai és társadalmi berendezkedés ellen. A civil tiltakozás jelképe az 1990. március 11-i temesvári kiáltvány lett, amelyben a temesvári megmozdulások hiteles vezéralakjai, a Nemzeti Megmentési Front egypártrendszerre törekvő politikája ellen tiltakozva, a romániai közélet teljes megtisztulását követelték.
Abban az időszakban rendkívül kevés információ állt rendelkezésre a volt politikai rendőrség sorsának alakulásáról. Az 1989. decemberi eseményeket követően, bár végbement a politikai hatalom átadása és átmentése, az államigazgatásban részleges összeomlásnak lehettünk tanúi. Az állambiztonsági szervek működését december 31-i hatállyal felfüggesztették: a drasztikus intézkedés nemcsak az elhárítást (a Szekuritáté I. Főcsoportfőnökségét), hanem a Külügyi Hírszerző Igazgatóságot és a gazdasági részleget (CIE) is érintette. A belügyi szervek hirtelen leépítését követően több tízezer tiszt és az általuk irányított, 130 000 főből álló ügynökhálózat ellenőrizhetetlen módon áramlott be és vissza az ország politikai és gazdasági életébe. 1990 márciusában a belpolitikai ellentétek súlyosbodása és a központilag manipulált román—magyar nemzetiségi összecsapások ürügyként szolgáltak a belügyi szervek újjászületéséhez. Éppen a marosvásárhelyi incidens utáni héten, március 26-án Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ, SRI) néven — kizárólag korábbi állambiztonsági tisztekből álló — elhárító szolgálat jött létre. A visszarendeződés folyamatát az újjáalakuló történelmi pártok megsemmisítő vereségével végződő májusi választások zárták le: 1996 őszéig a lusztráció lekerült a napirendről, és ma nyugodtan állítható, hogy miközben egyes kelet-európai országokban megütközést okozott egyes tisztviselők állambiztonsági múltja, Romániában elképzelhetetlen volt bizonyos állami funkciók betöltése ilyen ,,háttér" nélkül.
A helyzet csak az Emil Constantinescu vezette Román Demokratikus Konvenció (CDR) győzelme után kezdett változni, és 1999. december 9-én hosszú egyeztetések után elfogadták a SZIVOT-ot létrehozó törvényt. Hamarosan kiderült azonban, hogy a jogszabályban súlyos ellentmondások vannak. A ,,politikai rendőrség" fogalmát például szűkítően határozta meg a törvényhozó: nem minősült érintettnek az, aki a hivatalosan csak ,,polgári" ügyekért felelős rendőri szerv (a Milícia) szolgálatában állt. Az átvilágító tanács csak akkor minősíthette érintettnek a vizsgálat alá helyezett személyt, ha a dossziéban szerepelt a saját kezűleg aláírt beszervezési nyilatkozat. Ma már köztudomású, hogy Magyarországhoz hasonlóan Romániában is többfokozatú hálózat működött. A képzettebb, megbízhatóbb hálózati személyek (titkos megbízott, titkos munkatárs) tartása sokkal informálisabb keretek között zajlott, nem beszélve az szt-tisztek rendszeréről, amelyben az érintettek számára párhuzamos, ,,legendásított" szakmai életutat építettek.
A SZIVOT működésére már a kezdetektől rossz hatással volt az az általa betöltendő kettős funkció, hogy egyszerre volt szaklevéltárat kezelő szerv és politikai úton kinevezett tagokból álló átvilágító testület (tagjait a parlament választja meg, ők lényegében saját pártjuk álláspontját képviselik). Az átvilágító tanács működését 2005-ig a negatív politikai légkör határozta meg. Az Adrian Năstase és Ion Iliescu vezette szociáldemokrata párt visszatérésével gyakorlatilag megrekedt az egyébként is lassan haladó átvilágítás: öt év alatt, 2005-ig alig több mint kétszáz ,,ügynököt" lepleztek le, miközben az országot egyébként sikeresen kormányzó Năstase több száz, 1997 óta ,,pihentetett" volt hírszerzőt és elhárító tisztet reaktivált. Larry L. Watts nemzetbiztonsági szakértő becslése szerint 2003-ban az RHSZ teljes apparátusának tizenöt százaléka, a külföldi hírszerzéssel foglalkozó szolgálat húsz százaléka 1989 előtt kezdte pályafutását. Az utóbbi időszakban, az EU-hoz való csatlakozás előtt látványosan felgyorsult az átvilágítási folyamat. Jelentősen nőtt azon állampolgárok száma, akik betekinthettek saját megfigyelési dossziéjukba, a Hivatalos Közlöny több száz volt tiszt és ügynök személyes adatait tette közzé, és a nemzetbiztonsági szervek állományában nagyobb megújulásra került sor (ma az átlagéletkor 35 év), miközben a kormány és az államfő egymással versengve tematizálta a ,,kommunizmus bűneit": Tăriceanu történeti intézetet hozott létre Marius Oprea történész és nemzetbiztonsági tanácsadó vezetésével, Băsescu pedig nemzetközi bizottságot, melyet Vladimir Tismăneanu amerikai politológus irányított.
A látszólagos igyekezet mögött azonban az immár közömbös társadalomra ráerőltetett, megkésett lusztráció zsákutcája áll. Magyarországhoz hasonlóan máig égető kérdés a belügyi iratok átadási üteme és módja. A fennmaradt, közel húszezer folyóméternyi dokumentáció zöme 2006 végéig a jelenlegi szakszolgálatok raktáraiban maradt, mivel ,,gazdáik" lassították vagy egyenesen megtagadták azok átadását a levéltárnak, ahol a kutatók számára csupán néhány száz folyóméternyi irat állt rendelkezésre, és szinte teljesen hiányoztak az igazságszolgáltatásról, a hírszerzésről és a börtönrendszerről szóló iratcsomók. Elnöki parancsra 2006 őszén közel kétmillió dosszié átadása történt meg, a több ezer folyómétert kitevő anyag feldolgozásának tavaly kezdett neki a SZIVOT közel háromszáz fős stábja. Az iratállomány bővülése miatt szükségessé vált egy új székház: az alkotmánybíróság által megtámadott testület levéltára 2007 decemberében bezárta kapuit, és csak késő tavasszal várható újbóli megnyitása. Marius Oprea szerint néhány héten belül elkészül a SZIVOT működését szabályozó új törvénytervezet, de a választások évére jellemző politikai bizonytalanság egyáltalán nem kedvez az érzékeny kérdés rendezésének. Felix és társai csatát nyertek, és ezzel lezárulhat a román átvilágítás (kudarc)történetének újabb fejezete.
Steafon Bottoni történész, az MTA Etnikai és Kisebbségkutató Intézet külső munkatársa
(Élet és Irodalom)
