Az üdvözlés legegyszerűbb formája a meghajlás. Amikor udvariasan meghajtjuk magunkat, nem gondolunk már arra, hogy valamikor ehelyett leborultak a földre. Valaki előtt földre borulni, térdre vagy éppen arcra esni hajdan a rabszolgaság korában a legyőzött harcosok szoktak. Ezzel a mozdulattal fejezték ki, hogy nincs szándékukban tovább harcolni, és hajlandók a régi hadifoglyok sorsát, a rabszolgaságot vállalni.
A kalapemelés szokása is a rabszolgatartó társadalom világából való. Egyes ókori népek, többek között az asszírok hadifoglyaikat, később rabszolgáikat minden ruhájuktól megfosztották. Eredetileg nyilván csak zsákmányszerzés céljából tették ezt, később azonban jelképes értelmet is kapott a rabszolgák teljes vagy részleges meztelensége. Egy nyugat-afrikai néger népnél a ruhafellebbentés együtt jár a kalap levételével. A mi köszönést kifejező kalapemelésünk is ennek az ősi szokásnak a maradványa lehet.
A kézfogás eredetét tekintve nem kapcsolódik semmiféle megalázkodást kifejező mozdulathoz. A régi időkben azért nyújtottak egymásnak kezet az emberek, hogy mutassák: nincs náluk semmiféle fegyver, baráti, békés érzelmekkel közelednek. Ezt igazolja többek között az itt a kezem, nem disznóláb tréfás szólásunk is. Eredeti értelme akkor világosodik meg, ha tudjuk, hogy régen a pisztolyt mondták gúnyosan disznólábnak. (Kíváncsiak Klubja)
