Ha valaki azt mondaná, hogy létezik egy olyan könyvtár, amelyben Korvinák, inkunábulumok, unikumok között a megyei focibajnokság eredményeit, gombahatározót, vidéki események naptárát, kortárs írók könyveit s nem utolsósorban a huszadik század nyavalyáinak naplóját úgy találja az ember, hogy nincs katalógus, hogy magára van hagyatva ebben a szellemi őserdőben, nos, ha mindezt elképzelte, akkor bemutatom a helyszínt. Bogdán László, a Sepsiszentgyörgyön élő író memóriájában járunk.
Soha életemben nem találkoztam hasonló memóriájú emberrel, s ehhez az emlékezőtehetséghez még hozzáadódik egy különös adottság. Úgy olvas, hogy talán fényképezi az oldalakat, s ha valaki azt látja, hogy rápillant egy kéziratra, egy újságoldalra, néhány másodperc után le is teszi, s az esemény szemlélője azt hiszi, hogy talán nem tetszett Bogdánnak az első mondat, s azért hagyta abba az olvasást, az téved. Már elolvasta, sőt, el is raktározta az illető cikket, novellát, verset, s ha egy év után rákérdez az ember, akkor évfolyam, lapszám, oldal szerint, esetleg kiadó és fordító, megjelenési év alapján kapja az információt, hogy hol is található az illető írás.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy mikor is találkoztam vele először, s nekem a dátummezőből, abból, hogy a 60-as évek végének valamelyik napja lehetett az, most nem ugrik be pontosan, naptári bizonyossággal, hogy ez ’68 nyara, esetleg ugyanennek az évnek a tele volt-e. Annyi bizonyos, hogy amikor éjszakába nyúlóan mágiáról, szabadkőművességről, rózsa-keresztesekről beszélgettünk, a kabbala és más okkult tudások titkait próbáltuk megérteni, akkor éppen éjjeliőr-fűtő volt a szentgyörgyi kerámiaüzemben, ahol csupán annyi volt a dolga, hogy, nem lévén gázfűtés, fahasábokat dobott a kazán alá, s időnként meg kellett néznie, hogy elég meleg van-e a szárítóban. Elég meleg volt. Szellemi értelemben is, hiszen a kézműves-vezetőt Sántha Imrének hívták, akit diákkori versei miatt a kolozsvári katonai törvényszék börtönbüntetésre ítélt 1956 után, s aki a börtönegyetemen professzorok, papok, írók társaságában nemcsak műveltséget tanult, de azt is, hogy a félelemnél nincs rosszabb, s hogy maximum az ember életét vehetik el ,,ezek".
Szóval, ott ültünk az Olt árterébe épült üzem szárítójában, s nem lévén jobb dolgunk, megalakítottuk azt a titkos társaságot kettesben, amelynek azóta is csak mi vagyunk a tagjai, így sohasem kellett attól rettegnünk, hogy egy harmadik meglesi titkainkat, lebuktat.
Regényeket, novellákat, verseket, tanulmányokat, kritikákat ír, közben írói díjakat söpör be, s több mint húsz megjelent könyve mellett a sepsiszentgyörgyi napilap munkatársaként megírja azt is, hogy a borosnyói balhátvéd nem volt formában az utolsó meccsen.
Szellemi képességeihez tessék hozzáképzelni egy majdnem kétméteres magasságot, száz kiló fölötti testsúlyt s azt a szelídséget, amellyel csak azok az emberek rendelkeznek, akik tisztában vannak testi erejükkel.
Egyetlen rossz tulajdonságát ismerem. Idézni szokott a világ- és magyar irodalomból, s néha belefeledkezik. Én csak nyolc-tíz flekkes novellákat hallottam tőle, de talán képes lenne felmondani a Háború és béke köteteit, s mert abban Napóleonról is szó van, lábjegyzetként talán idézné a Code Napoleont, teljes terjedelmében.
