Egyik barátom nemrég megkérdezte tőlem egy levében, hogyan élek. Válaszoltam, már nem élek, csak írok. Ifjúkori grandiózus tervemet végrehajtva, a magam ámokfutó dilettáns módján beleírom magam a jövőbe. A nyolcvanas évek elején kezdettem el írni a Boticselli család történetéről szóló regényciklusomat, kilenc történetre terveztem. 1989-ben fejeztem be a kilencedik történetet, akkor, amikor az első könyv három év hányattatás után végre megjelent Promenád címmel. Ez három történetet tartalmazott (Egy reggel Puerto Ricóban, A portugál hölgy látogatása, Az elmaradt számháború). A negyedik történet, a legterjedelmesebb, A késdobáló 1991-ben, az ötödik és hatodik (A senki földjén, Az eltűnés) 1994-ben jelent meg. A három, cenzurális okokból kimaradt történet később jelent meg, az Agitátorok éjszaka, amelyikkel eredetileg elkezdődött volna, 1996-ban, s az eredetileg a hatodik Senki földjént követő két történet (a Menekülések a varázsszőnyegen és A szoros) A szoros délben címmel ikerregényként 2002-ben jelent meg. Egyszer talán akad kiadó, amely kiadja újra eredeti formában. Bár ezt sem várom már, akárcsak a tündért. Kilenc évig dogoztam ezen a regénycikluson, az első könyv a diktatúra végnapjaiban nagy feltűnést keltett, emlékszem, Nagyváradon 1989 reménytelen őszén több mint százan voltak, amikor Varga Gábor barátom bemutatta, akkoriban még olvastak az emberek, ma már sok minden elvonja az olvasót a könyvtől. Mint Stendhal, mi is a boldog keveseknek írunk…

A kilencvenes években visszatértem indulásom műfajához, a vershez, de a Háromszék főszerkesztőjének, Farkas Árpádnak a felkérésére elkezdtem egy ötvenes években játszódó pikareszk kalandregényt, Az ördög Háromszéken több mint száz folytatásban, két részletben, 1993-ban és 1996-ban jelent meg a lapban. Jó iskola volt kis részletekben alakítani a történetet. S ez volt az első regényem, amelynek már nem volt önéletrajzi indíttatása, versbe költöztem, leváltam magamról, egyik régi, visszatérő hősöm, Hutera Béla fodrász volt a főszereplője. 2000-ben rövid idő alatt, mintegy elvarázsolva, transzban írtam meg az ötvenes évek bizarr világáról második regényemet (Drakula megjelenik). Ezúttal nem az üldözöttekről, hanem az üldözőkről. Egy helyszín, az egykori bárói kastély is feltűnik egy fejezetben, igen, az, amelyikben az ördög cselekménye is játszódik. Ilyen módon a két regény összefügg, s a több részletben írt, tavaly megjelenő regényem, a Hutera Béla utolsó utazása ott folytatja az erdélyi Figaro-Odysseus történetét, ahol az ördögben befejeződik. A Huterát megelőző Bűbájosok kissé külön áll, ez az üldözöttekről szól… 2005-ben fejeztem be a Huterát, akkor jelent meg a Bűbájosok, egy időre úgy éreztem, abbahagyom a regényírást, elegem lett az ötvenes évekből, amelyek nálunk a sors kifogyhatatlan kegyelméből 1948-tól, az államosítástól 1989-ig, a decemberi lázadásokig tartottak, de valójában az emberek tudatában, reflexeiben tart még ma is… A nyájszellem, a szokatlanul feltűnő tájékozatlanság, az örökös bűnbakkeresés, az ostobaság és a történelmi naivitás, amelyek összefüggenek, s manipulálhatóvá teszik a széles tömegeket, mind-mind ennek a szindrómái…

Hutera Béla történetének befejezése után, 2005 tavaszán kezdtem el Tatjána című nagyregényemet, a történet első könyve (ez egy vaskos román lesz, nyolcszáz oldal…) Velencében és Ravennában játszódik, hősei egy romániai magyar ügyvéd és egy orosz szociológusnő, akik a lagúnák városában szeretnek egymásba, s elmennek dolgozni egy filantróp olasz milliárdos hajójára, aki az adriai szigetvilágot járva igyekszik enyhíteni a nyomort, és globális programot dolgoz ki a szegénység felszámolására. A történetben a szerelmi, az utazási, valamint a pikareszk kalandregény elemei keverednek a fantasztikummal… Kiderül, hogy a milliárdos és emberei kétezer évesek, halhatatlanok, legalábbis ezt állítják magukról, amikor hatalmas adagokban mesélik történetüket, viszont eldönthetetlen, hogy valóságos-e mindez, vagy csupán játszanak, esetleg futóbolondok. Sok minden kiderül a történet két főszereplőjéről is, nagyon sok vaskos és bornírt, brutális orosz történet is megjelenik Tatjána életéből… 2006 tavaszán kész volt az első változat, átmenetileg félretettem, megvalósítandó egy régi tervemet, Fernando Pessoa egyik heteronimáját, alakmását, alteregóját támasztottam fel, és elvittem 1937-ben, már Pessoa halála után (ez a heteronimája nem halt meg, a beteg költő megfeledkezett róla) Tahitibe, ahol Gauguin-emlékeket kutat, de megtetszik neki a hely, és létrehoz egy rozoga udvarházban, amelyet holland kereskedőtől vásárol meg, egy költői kommunát, s ide hívja a többi heteronimát is, valamint Borges argentin költőbarátját és H. P. Lovecraft amerikai írót. Találnak a szigeten egy Hold arca nevű bálványt, mely mágikus dolgokra képes, hat az emberi lélekre, negatív kisugárzása van. Beindul a katasztrófatörténet. Kiderül, hogy valóságosak Lovecraft rémtörténetei. Ő a horror nagymestere az amerikai irodalomban, és a bálvány valójában egy kapu, alatta a föld alatt várakoznak a mérhetetlen véneknek nevezett, furcsa, repülő polipokra emlékeztető szárnyas lények, amelyek évmilliókkal ezelőtt érkeztek a földre a világegyetem mérhetetlen távolságain át, s itt harcba keveredtek a föld akkori lakóival, akik átmenetileg föld alá kényszeríttették az önmagukat láthatatlanná, tévő s az élőlények idegrendszerére hipnotikus hatást tevő lényeket, de mivel birtokolták a tér és az idő rejtélyét, világosan tudták, hogy a jövőben a vének győznek, ezért elhagyták a bolygót. Nos, ezekkel a lényekkel találkozik Reis és társai.

Amikor megírtam a versek első sorozatát A hold arca címmel, visszatértem a Tatjánához, átírtam, véglegesítettem. Sőt, A kintrekedtek címmel elkezdtem a második könyvet is, amelyből a Helikon közölt az elmúlt évben fejezeteket… De elakadtam, és 2007 tavaszán rádöbbentem, a Reiset folytatni kell, s elkezdtem írni A polinéziai útvesztő című regényt. A könyvet — Ricardo Reis Tahitin lesz a címe — újabb verssorozat zárja A tahiti fekete füzetből címmel. Decemberben fejeztem be, iszonyúan kimerített, de ugyanakkor óriási kaland is volt a Pessoa életművével és a világlíra nagy áramlataival való folytonos együttlét, próbára tett, de sok örömet is okozott. Itt vers és próza, a prózában a kalandregény, a fantasztikus és katasztrófaregény keveredik… Most pihensz? — kérdezte Egyed Péter barátom, akinek e-mailen elküldtem az egész könyvet. Majd a sírban — válaszoltam. Elkezdtem írni egy Vaszilij Bogdanov (1895—1982) nevű kitalált orosz költő verseit, melyeket unokája, a Harvard Egyetem orosz professzora rendez sajtó alá a köteteiből és a húszas-harmincas-negyvenes-ötvenes években rejtegetett füzetei anyagából. Írom a verseket, megteremtek egy költői életművet. Nagy kaland, óriási kockázat. A története: Kovács András Ferenc néhány éve kitalált egy orosz költőt, Alekszej Asztrovot, s megírta egy tucat versét, az egyiket Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta… Hát elhatároztam, megteremtem a szentpétervári költő életművét. Majakovszkij vonzásában kezdi pályáját futurista versekkel Párizsban, ahol 1914-től, tizennyolc éves korától 1922-ig él feleségével, Lénával, de rádöbben, orosz költő nem élhet száműzetésben, és hazatér. Apja cári tábornok, a galíciai csatákban hal meg, anyját a lázadó parasztok ölik meg a kastélyban. Szentpéterváron telepszik meg, még megjelenik egy verseskönyve 1924-ben, az Orosz ábrándok, de hamarosan kiszorul az irodalmi életből, fordításokból él, s körülötte arat a halál, bármikor érte is eljöhetnek, ezért 1939-ben, az utolsó utáni pillanatban feleségével és tízéves lányával távozik Pétervárról, a szibériai tajgában él, egy vándorló vogul törzs fogadja be, s csak jóval a háború után tér vissza városába, általános meglepetést keltve, hiszen halottnak hiszik… A hruscsovi olvadás idején, 1964-ben jelenik meg könyve, A szuzdáli harangok, aztán haláláig, 1982-ig ismét csak fordít, s asztalfiókjának ír. Nos, ezt a költői életművet rekonstruálom… Ebben is lesz próza, az unoka megírja nagyapja biográfiáját, s két amerikai költő: Robert Lowell az angol nyelvű, míg Milosz Nobel-díjas lengyel költő a lengyel nyelvű Bogdanov-kötetekhez ír elemző utószavakat. Mindkettő megjelenése megelőzi az orosz nyelvű könyvet. Hát ilyen az én pihenésem. S hamarosan újrakezdem a Tatjána második könyvét is. Nem unatkozom. Ez a legtöbb, amit ma kaphat egy író önmagától.