Olyan zenei, de a beszédtechnikában is használt műszót – intonálás – tett ismertté a prefektus, amiért a zenészek, a szép beszéd művelésével foglalkozó szakemberek hálásak lehetnek neki. Mert a minapi magyarázkodása folytán bizonyára sokan rákerestek erre az idegen eredetű szóra: mi is a különbség az éneklés és az intonálás között.
És bizony nem elenyésző eme különbség – fedezhették fel az érdeklődők, ami zenei értelemben a legegyszerűbb módon talán így fogalmazható meg: éneklés nélkül nincs intonáció, intonáció nélkül van éneklés. De az olyan is. Mint amilyen ez a prefektusi opus (no persze tudjuk, a kottát más írta), amit meglehetősen rosszul intonált a törvényesség szerencsétlen őre.
A himnusz-büntetés bizarr komikumát csakis a magyarázkodás szánalmassága szárnyalja túl. Na meg a jogszabály és annak értelmezése. Mert igaz ugyan, hogy a kormányrendelet románul „intonálja” a himnuszt, azonban mi magyarul egyszerűen énekeljük, s aki képes rá, még helyesen is intonálja (vagyis a megfelelő hangmagasságokat énekli). Büntetni azonban egy adottságot, nevezetesen azt, hogy valakik – fogalmazzunk közérthetően – szépen énekelnek, minden képzeletet felülmúl.
Ezután, ha találkozunk szépen éneklő barátunkkal, ne felejtsük el figyelmeztetni: ejnye-bejnye, intonálunk, intonálunk?
