Albert Levente lapunkban megjelenő fotográfiáit, fotomontázsait nézegetve Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, a negyvennyolcas emlékmű körül a nyolcvankilences, történetünkből kimeredő esztendőről, a lepusztuló falvakról és városunkról, úgy érezzük, mintha elvarázsoltak volna, s egy időutazáson lennénk, régi épületek jelennek meg, amelyek ma már eltűntek. A városkép leginkább homályos palimpszeszt, egymásra épül a régi és az új, fedi, de ki is takarja egymást. Nyomokban legalábbis minden fellelhető, s ha konkrétan nem is, emlékezetünkben mindenképpen.
Először a romok, igen, abban az esztendőben, az aranykorszak utolsó évében ment, rothadt és esett szét, erodálódott körülöttünk minden. Igen, romok vettek körül, már Hlavathy Károly bizonyos fotográfiái kapcsán töprenghettem, hogy ideje lenne már megírni a rom történetét, szociológiáját, metafizikáját, esztétikáját, poétikáját. Repült fölöttünk akkoriban a romlás pusztító démona, miközben a tömegek ültek a gyűléseken, és rendületlenül éltették a nép akkori legszeretettebb, de ezen esztendő karácsonyán egy kaszárnyaudvaron szitává lőtt fiát és akadémikus hitvesét. S közben megállíthatatlanul ment pocsékba körülöttünk minden, mint az életünk. Ugyanezen tömeg aztán kivonult az utcákra és a terekre, megbukott a rendszer, és megkezdődött valami, amit senki nem éppen így akart, és városunk is kezdett újjáépülni a vonzó tülekvésnek.
Számomra a változás december 22-én kezdődött, kimentem a térre, a szakszervezek kultúrházának faláról eltűnt a monumentális Ceauşescu-kép, a hangszóróból harsogott a Kossuth Lajos azt üzente... és előttem három utcaseprő beszélgetett. És Gézát is le kell váltani, hallhattam, féldecikért adta az új seprűt. Hogy ama bizonyos Gézát leváltották-e, fogalmam sincs, de ebből az együgyű történetből is látszik, a román társadalom legapróbb sejtjeit is áthatotta a változásban való töretlen bizakodás.
Ezzel is maradtunk sokan. S nézhettük hosszú esztendőkig, hogy miközben érzékelhetően épül és szépül a város, a Mihai Viteazul és hűséges székelyei körüli tér mintha nem érzékelné a változás szelét, egyre pusztul. Madártávlatból azért szép ez a tér is, hallhattuk még a változások előtt. Sajnos, nem voltunk madarak, közelről egyáltalán nem tűnt szépnek, monumentális, sikerületlen torzónak annál inkább. Sok mindennel azóta is így vagyunk, de a fotókon vonuló tömeg elszántsága áttöri az elmúlt negyedszázadot, és megszólít. Nem térhetünk ki. Fogva tartanak a romcsipeszek. Elsodor az időutazás.
