Aznap később mentem munkába a megszokottnál. Egy kicsit azért, mert azt gondoltam, abban a hangulatban, amit a temesvári eseményekről hallottunk, legkevésbé érdekel bárkit is, hogy ki írja alá a munkahelyi jelenlétet és ki nem, egy kicsit pedig amiatt, mert reméltem, Szentgyörgyön is kitör a népfelkelés vagy bárminek nevezzem mozgalom, és akkor az egész város az utcán lesz. Így történt.
Ahogy beléptem a József Attila utca 4. szám alatti Nagy–Bogáts-kúria udvarára – amelyet, mint sok más családi ingatlant, jogtalanul használt az állam, és ahol akkoriban működött a bukaresti elektrotechnikai kutatóintézet (ICPE) sepsiszentgyörgyi fiókja, ahol vegyészként dolgoztam –, nem hittem a szememnek. Az intézmény párttitkára égette Ceauşescu fényképét és az országzászlót. Hó volt az udvaron, a lángok hamar kialudtak, mi pedig csak álltunk, és nem tudtuk mire vélni román anyanyelvű kollégánk cselekedetét. Provokáció? Őszinte tiltakozás?
A cirkuszi mutatványnak hamar vége lett, és jött a hír, hogy a közeli kenyérgyárból és a textilgyárból megindult a tömeg a városközpont felé. Néhányan azonnal vettük a kabátunkat, pillanatok múlva ismeretlen embereket ölelgettünk az utca teljes szélességében hömpölygő tömegben. Valamit kiabáltunk, nem emlékszem, hogy mit, de egy torokból szólt a szabadságvágy. Mert akkor már tudtuk, hogy Sepsiszentgyörgy történelmet ír, mi pedig részesei vagyunk ennek. Arról ellenben kevés információnk volt, hogy mi történik a fővárosban, érkezik-e tűzparancs a felkelés szétverésére, miként az előző napokban Temesváron, Aradon, Szebenben, Kolozsváron. Csak mentünk, a tömeg egyre duzzadt, és mire a főtérre érkeztünk, talpalatnyi hely nem volt a pártszékház előtt. Ami ott történt, sok ember emlékezetében él kitörölhetetlenül.
Nekem, a családomnak ellenben volt egy másik vonzata is az eseményeknek. Közel hároméves kislányunkat először féltettük oly mértékben, hogy az egérlyukba is eldugtuk volna, hogy megvédjük, ráadásul a második jövevény már a pocakomban volt, rettenetesen féltettem őt is. Ugyanis a 22-i euforikus hangulat után másnap, harmadnap és még sokáig valakik rettegésben tartották a várost azzal, hogy Brassó felől jönnek a terroristák, s lévén, hogy a városba bevezető főút egyik elágazásánál laktunk, a mai Grigore Bălan tábornok út sarkán, attól tartottunk, ha ez igaz, minket telibe ér a támadás. Mi több, láttuk, hogy a hír hallatára szomszédok, utcabeli ismerősök személygépkocsijukba pakolják az egész családot, és költöznek falura a szülőkhöz, úgy gondolják, ott nagyobb biztonságban lesznek. A félelem eluralkodott mindenkin, nem is oktalanul, mert közelünkben lövések dördültek el, egyesek szerint a tömbházat lőtték, mások azt mondták, egy tiszt lakik valahol a szomszédban és az pufogtat.
Mi is összecsomagoltuk a legszükségesebbeket, Anikó lányunk számára talán egy kevéssel többet is. A tömött táska sokáig ott állt készenlétben az előszobában. A rádiót sötétben hallgattuk, a televíziót a nővéreméknél, a fölöttünk lévő lakásban néztük, mert nekünk nem volt tévénk, a férfiak éjszakánként váltásban őrizték a tömbház bejáratát.
Aztán csendesedtek a dolgok, nyugalom ellenben nem volt. A karácsonyt csendben töltöttük szűk családi körben, szilveszter éjszakáján pedig a kijárási tilalom ellenére együtt voltunk barátainkkal. Egymás szavába vágva tárgyaltunk az eseményekről, s tán egy kis mulatság is kialakult. Volt, amit ünnepelni, mert Ceauşescu és felesége már halott volt, de volt, amitől tartani is – nem ok nélkül –: hogy a dolgok visszarendeződnek.
Újévkor férjem szüleihez indultunk Csíkszentmártonba, de nem a megszokott útvonalon, mert azt mondták, az Olt mentén megtámadhatnak – azt persze senki nem tudta, hogy kik lennének a támadók. Kézdivásárhely felé mentünk, a torjai úton igazoltattak, de végül szerencsésen megérkeztünk Alcsíkba mind a négyen: férjem, a két hét múlva hároméves Anikó, a pocaklakó és én.
