Az ötödik osztályos tanévet első ízben megszakító téli vakáció a leghosszabb és talán a legizgalmasabb volt, amire valaha emlékszem – 1989 decemberében hirtelen jött a várva várt ünnepi szünet.
A Haladás, azaz Progresului (ma Vasile Goldiş) utcai, zöld mozaikos tömbházban lakó többi gyermekkel nehezen bírtunk szót fogadni szüleinknek, csendben és főleg ajtón belül maradni, hiszen a közeli dohány- és textilgyár előtt is hömpölygött a munkások tömege a városközpont felé. Szomszédok hozták-vitték a különböző híreket, „valami készül” – ezt hallottuk a leggyakrabban. Férfiak tanácskozni ültek össze az újabb hírek nyomán, és félelemmel töltött el, amikor megtudtuk, fegyverropogást is hallani a városban. Egyesek terroristák bejövetelét hangoztatták – nem értettük, miről is van szó. Közös döntés után megszervezték az épület őrzését – vastag lánccal kötötték át a tömbház bejárati ajtaját, meghatározott időnként váltották egymást a szomszédok, volt, aki a földszinten, mások a tetőn figyelték éjjel-nappal, mi történik.
Édesanyámmal a napokban idéztük fel, hogy a nagyszobában felcsavarva állt a szőnyeg, ám az ünnep előtti nagytakarítás elmaradt, a karácsonyi ebéd pedig tojásrántotta volt, akkori barátokkal fogyasztottuk el, átjöttek tévézni, hiszen folyamatosan követték a híreket. Időközben a közeli boltba áru érkezett, édesanyám olyasmit vásárolhatott szabadon, amit korábban nem: cukrot, margarint, babkávét, s még tíz deka fekete borsot is kapott, és megjelent a régóta nem látott narancs meg a banán.
Jól emlékszem arra is, hogyan sírtak és nevettek egyszerre az ötödik emeleten velünk lakó szomszédokkal szüleim, amikor megtudták, megbukott a rendszer, elmenekült a diktátor. Az eredetileg újévre tartogatott, magyarországi barátoktól kapott pezsgőt is korábban bontották fel. Arcunkat simogatták a felnőttek, bizakodva mondták: ezután minden másképp lesz. Sokan úgy fogalmaztak azokban a napokban, hogy „időszámításunk előtt, időszámításunk után…”. Televízióban, rádióban követtük a forradalmi fejleményeket, és tudom, hogy édesanyámék arról is beszéltek: apámnak néhány hónapnyi türelme lehetett volna még... Nem sokkal korábban, 1989 augusztusában próbált átszökni a határon. Hetekkel később leírhatatlan állapotban, összeverten került haza Csanádról...
Egyszerre zűrzavaros és mámorító, az új keletű szabadság szép pillanata volt, amikor szüleim hazahozták a Háromszék néven megjelent új lap első számát – azt a példányt mindannyian átolvastuk, és ma is őrizzük valahol.
Tízéves diákként sokat nevettem és nagyon élveztem azt a szünidőt, a hirtelen ránk köszönő új világot. Időnként valósággal ráragadtunk a televízió képernyőjére, néha véget nem érő rajzfilmfolyam indult el. A szabadság azokban a napokban nekünk, gyermekeknek erről is szólt. Édesanyám azt mondta, mámorosak voltak azok a napok, s végre megadatott a gondolat szabadsága, amit semmi sem múlhat felül. Azóta sem.
