Nem érti a mai, elégedetlen embereket, s úgy véli, nem is vagyunk tudatában gazdagságunknak. A nélkülözés ott kezdődik, ahol falatnyi kenyér is alig jut – állítja –, ennél nagyobb éhséggel már csak a szerető anya hiánya ér fel.
Ezzel a hiánnyal kellett megbirkóznia a második világháborút megelőző években a fiatal sepsiszentgyörgyi édesapának, akire jelentős terhet mért a sors: egyedül nevelte öt gyermekét. Három fia és két leánya közül ma már csak hárman élnek, a szemerjai mindennapokról, gyermekkorról, ünnepekről Sepsiszentgyörgyön élő lányával, Kati nénivel idéztünk fel emlékeket.
Immár túl a nyolcvanon, Kati néni mintha semmit sem veszített volna korábbi fürgeségéből. Szellemileg frissen, éberen követi a világ eseményeit – különös tekintettel a magyarországi politikára. Digitalizált világunkban magabiztosan kezeli a bankautomatát, évek óta mobiltelefonozik, nemrég pedig laptopot is vásárolt. Igaz, használatához kis füzetben jegyzi az útmutatókat, de boldogul vele. A házimunka mellett ma is aktívan ténykedik, s ha az időjárás kedvező, kirándulnak. A zöldbe borult természet amolyan örök szerelem számára. Örömhírrel kopogok be hozzá beszélgetésünk estéjén, talán emiatt lesz meghitt és vidám visszaemlékezése.
örök csillagszóró
– Lent laktunk Szemerján, a Patak utcával szemben, a Kicsi utca 4. szám alatt. Karácsonyestén édesapám legalább hússzor kiszalasztott bennünket, kisebbeket az utca végéig, hogy megnézzük, jön-e már az angyal – idézi fel kacagva Kati néni. – Néztük, néztük, de bizony nem láttuk. Persze, azért tette, hogy ő közben a két nagyobb fiúval, Gézával és Zsolttal díszíthesse a karácsonyfát. Aztán leültetett vacsorázni, de nehezen ment az evés, pedig mindenki megkapta a maga adag rántott krumpliját kolbásszal. Máskor töltött káposzta volt, a hosszú, mázas tepsiben sült hús és kolbász. Sokan ültük körül az asztalt, mindenkinek megvolt a helye – katonásan nevelt édesapám, kényeztetés nem volt házunkban. Aztán, amikor az asztalt leszedtük, egyszer csak megszólalt a csengettyű. Szaladtunk a belső szobába, amelyet télen nem használtunk – hideg volt, nem tudtunk eleget fűteni – és ott állt a feldíszített fenyő. Azokra a csillagszórókra jól emlékszem – nem olyanok voltak, mint ma –, gyönyörű, hatalmas fényük volt, csak úgy szikráztak…. és égtek a gyertyák. Körbeálltuk a fát, énekeltünk, imádkoztunk is. Csak ezután nézhettük meg, kinek mit hozott az angyal. Arra emlékszem, hogy egyszer a textilgyár igazgatója – édesapám ott volt fonalfőraktárnok – mindannyiunknak küldött tíz-tíz pengőt. Szép piros bankó volt, akkor jó összegnek számított. Örültünk is nagyon, abból vásároltunk aztán, amire szükségünk volt. Máskor az került a csomagba, amit édesapámnak sikerült ünnepig összegyűjtenie. Baba, bababútor, korcsolya, csokoládé, mazsola. Apai nagyanyám Pesten élt, csomagot is küldött nekünk, benne díszek, szaloncukor, gyümölcsök, borítékban némi pénz is lapult. A második világháború idején azonban a túlélésre szorítkoztak a mindennapok, az ünnepek szinte elsorvadtak, a karácsony ajándékok, fenyő nélkül köszöntött nem csak Szilágyi Géza családjára.
– Amikor a magyarok visszavonultak, édesapámék ötödmagukkal őrizték a gyárat – idézte fel Kati néni a hetven éve történteket. – Mi, gyermekek otthon voltunk, ki sem szabadott mennünk. Nem volt egy üzlet sem, gyűjtöttük az ételt a kertekből, ki, mit hátrahagyott, mert sokan elmenekültek, a zsidó családokat pedig deportálták. Nem volt ünnep, teltek a napok, sokszor alig került ennivaló, különösen a népes családoknál, mint amilyen a miénk. Néha hozott édesapám egy kenyeret a Csíki utcából, Vikáriustól, centivel kimérte, darabolta és hatfelé osztotta. Mindenki őrizte, beosztotta a maga adagját. Máskor puliszkát főztünk az ércfazékban, kiborítottuk a deszkára, feldaraboltuk, s azt ettük. Vacsorára hagymát pirítottunk, abban forgattuk a puliszka-kockákat, és az nagyon finom volt...
gyermekkor
Gyermekei születését Ilona asszony az 1900-ban kiadott, bőrkötésű, vaskos imádságoskönyve utolsó lapjára gondosan feljegyezte. Első fia, Géza, 1931 márciusában, Zsolt 1932 szeptemberében, Katalin 1934 februárjában, Béla 1935 júliusában, Mária Magdolna pedig 1936 decemberében, új év előtt néhány nappal született. A fiatal édesanyát betegség miatt veszítette el a család, 1937. március nyolcadikán temették. Halála előtt néhány héttel a kicsiknek el kellett hagyniuk otthonukat, a következő fél évet családjuktól távol töltötték. Kati néni ekkor alig múlt hároméves.
– Édesapám engem beadott a zárdába – az épület ma is áll a belvárosban, a katonai sorozóközpont ott működik most. Az volt az árvaház, apácák vigyáztak ránk, sok árvát gyűjtöttek össze. A fiúkat Gyergyószárhegyre vitték árvaházba, a legkisebb testvérünket keresztszülei vették magukhoz. Miután mindent elrendezett, először engem vett ki a zárdából, majd elment a fiúkért is Szárhegyre, s amikor Magdus egyéves lett, őt is hazahozta édesapám. De nem volt senkink, így nekünk kellett a házimunkát elvégeznünk, egymásra is vigyáztunk. Úgy főztünk, hogy édesapám előtte elmondta, mit kell csinálni. Reggelente kimértük az öt csészébe a tejet, amit a szomszédból hoztunk, Imre nénitől. Esténként cipőt pucoltunk, édesapám ellenőrizte. Aztán egyszer elment kaptát vásárolni, mert nem győztük a cipészt fizetni, és mindenkinek spiccet, bőröket illesztett a cipője talpára. Egymás cipőjében jártunk, ahogy kinőttük, továbbadtuk, új lábbelit mindig a legnagyobb testvér kapott. A nagymosásra asszonyt fogadtunk, Rózsané jött, én örültem, mert olyankor nem kellett iskolába menni, hiszen egész nap mostunk. Keményítettünk, kékítettünk, kihúztuk a szárítókötelet az udvaron, teregettünk. Friss, kellemes illatuk volt a ruháknak, most is érzem. Nyaranta kötelező módon meszeltünk, rendbe tettük a házat.
Bár Kati néni édesapja egyke volt, és azt mondja, el is kényeztették, a nehézségek igencsak megedzették a családfőt. Gyermekeire mindig gondja volt, és sokat dolgozott, de esténként számba vette, hogy tanultak-e, vacsoráztak-e. Nem vett ki szabadságot, a tizenharmadik fizetésből malacokat vásárolt, beszerezte a szükséges tűzifát és szénát is az állatoknak.
– Ősszel, karácsonykor vágtunk disznót, de tyúkokat és nyulakat is tartottunk. A kétszoba-konyhás ház mellett kert is volt, hátul egy nagy csűr és istálló – ez volt a mi játszóterepünk. Nyáron gyorsan megfőztük az ebédet, aztán szaladtunk le az Oltra fürdeni, estig ott voltunk. Tulajdonképpen nagyon-nagyon szép volt a mi gyermekkorunk, boldogok voltunk… – szögezte le mosolyogva.
Akit nem lehet pótolni
Édesanyjuk emlékét elevenen őrizték gyermekei. Édesapjuktól tudták, hogy nagyon ragaszkodott katolikus hitéhez, a katolikus leányegylet elnöknője volt, és szépen énekelt.
– Szüleink nagyon szépen éltek, édesapám dolgozott, édesanyám a háztartást vezette. Szépen kézimunkázott és varrt a gépen, a Korzón volt egy elit férfiruházati bolt, a Török-üzlet, nekik dolgozott.
Kati néni azt mondja, voltaképpen nem is tudja, hogyan nőttek fel, de a nehézségek ellenére úgy emlékszik, jó életük volt. A szomszédok gyakran segítették őket, ruhákkal, élelemmel, jó tanáccsal is. Az elkeseredés azért néhanapján erőt vett rajtuk, egy édesanya hiányát nem igazán lehet pótolni.
– Sokszor bántva érzem magam, ha panaszt hallok az emberektől, holott minden napra kijut az ennivaló, minden évben lakást, ruhatárat újítanak. Nekünk hasonlóra nem is volt lehetőségünk. Emlékszem jól, érettségizni a szomszédasszonyok által kölcsönadott ruhában, cipőben mentem. Mindezek ellenére édesapám arra tanított, és mindennap el is mondta, hogy szeressük egymást. A mindennapok rendjét és a fegyelmet tanultam, örököltem tőle.
Minden nehézség ellenére a Szilágyi testvérek boldogultak az életben, mindannyian tanultak, a három fiú képzőművészi pályára lépett, a lányok banki tisztviselőként, pénzügyi szakemberként dolgoztak.
Kérdésemre, mi az, amit legszívesebben visszahozna, újraélne gyermekkorából, Kati néni ismét elmosolyodik, s kezét összecsapva válaszolja:
– Hazamennék Szemerjára, mezítláb leszaladnék az Oltig, hogy a Veres malomnál megfürödjek. Kifeküdnék a lapos kőre, hallgatnám, miként csobog a víz a malom kereke alatt.
Visszapörgetni ugyan nem tudom az időt, de emlékeiből néhányat lejegyeztem, így hagyom őket ajándékul Jézus születése ünnepén Kati néninek, a nagymamámnak.
