A karácsony egész élete során végigkíséri az embert. Apró gyermekként örvend a sziporkázó karácsonyfának, az ajándékoknak. Serdülőként már azt is kezdi érteni, hogy az ünnepnek nem az ajándékokról, pompáról kellene szólnia.
A szülőnek a gyermekek öröme mindennél többet ér. Nagyszülőként, dédszülőként is a meghitt karácsony adja a békés öregkor derűjét. De nem minden életút haladt és halad a rendes mederben. Beczássy Tatjána hatéves volt utolsó boldog karácsonyán. Ma nyugdíjas, de azóta sem találja az ünnep lelkiségét. Nem a maga s nem családja hibájából. Az akkor javában dúló, mindent meghódító kommunista rémrezsim hagyta az életfogytiglani nyomokat.
1948-at írtak, az angyal akkor is december 24-én érkezett Dálnokra. Testvérével együtt a családi házon kívül, a nagynéniknél várták. Hazaértek a csengőszóra, fehér ruhájában épp akkor röppent ki a gyermekszoba ablakán, amikor benyitottak – így emlékszik erre a karácsonyra Tatjána, akit ma mindenki Tányának ismer. (Később tudta meg, az egyik cseléd öltözött angyalnak, az ablak alatt emelvényt építettek számára, hogy bokáját ne törje, amikor „kiröppen” a gyerekszobából.) A karácsonyfához édesapja valószínűleg a Beczássy-erdő legszebb fenyőjét vágatta ki, azt díszítették fel a családi otthonban. Tánya édesanyja – cseh asszony – akkortájt érkezett haza Zsolnáról, édesapja hagyatékát hozta Dálnokra. Két hatalmas ládával jött, a fa alá az akkori Csehszlovákiából hozott ajándékok, játékok, édességek kerültek. Hogy pontosan mi, arra már nem emlékszik. De arra igen, hogy a családban megvolt a lelki összetartás, a karácsonyi hangulat. Utolsó alkalommal.
1949. március másodikán az államosítás a Beczássy-vagyont is elérte. A sepsiszentgyörgyi rendőrségre került a család. Amikor kiengedték, a kisemmizett kulákokat senki nem akarta befogadni. De jó ember akkor is akadt, a földönfutóvá váltakat Gecse Laci bácsi fogadta be a ma Kulcsos házként ismert bennvalójába. „Nem emlékszem, hogy ott, a kicsi konyhában lett volna karácsony” – idézte fel Tánya.
1950. szeptember 23-án jött az újabb csapás. A Beczássy családot Dobrudzsába, Pecineaga faluba deportálták, Tánya alig néhány napig élvezhette az első osztályt a Mikó-kollégiumban. Több ezer hektáros farmon fogták kényszermunkára őket. Decemberben Tányát hazaengedték tanulni. Akkortól három évig nem látta szüleit. Azután nyaranta találkozhattak. A család 1964-ben lehetett újból együtt, Marosvásárhelyen ünnepelhették a karácsonyt. Tizennégy év után. De az már nem volt a régi.
– Azóta is hiányzik az egészből a lelkiség. Gyermekként nem érthettem meg, hová maradt az illat, a simogatás, az öröm, a karácsonyfa alól ezek mind kiestek. Karácsonyfát soha nem díszítettem. Megmaradt a fixa ideám, hogy a karácsonyfát az angyalnak kell elhoznia. Ajándékot sem vártam soha, az mindig a barátok, család szeretete, jósága volt.
1994-ben kezdte édesapja felújítani az időközben visszakapott dálnoki családi házat. Tánya ’97-ben költözött haza Marosvásárhelyről. De a karácsony lelkisége örökre elveszett. Nem egyik vagy másik ember okán, a kommunista rendszer miatt történt ez így.
– Hiába rehabilitáltak, az elveszett tizennégy évet, a semmivé lett karácsonyokat nem tudják visszaadni.
