A víztorony féltékeny férjként
magasodik a sötétben.
Fölötte rebbenő reményként
csillag pislákol az éjben.
A vízbe vész. Foga közt késsel,
janicsárként küzd a setéttel.
Zajló dunai versenyek
ragadják el a verseket.
Itt hagyják, mint a mezőnyt Kincsem.
Nincs idő úgysem semmire,
eltesszük magunkat télire.
Az élet álom. Hitel nincsen.
Csak egy regény. Aranyidő
tájára visszaröpítő.

Továbbsétál. Vadkácsa riad
árnyékát a felhő takarja.
Elvész, tékozló ország, fiad,
hullását ő is akarja.
Egy ablakon túl Bródy Sándor
tésztát szaggat, mesét varázsol.
Süt, ír, főz. Árkuspapírok
terében sorsa elforog.
Hisz olyan hosszúak az esték!
Nem takarja el világától
függöny, élc, idea, mámor.
Nem érdeklik az ordas eszmék.
Hisz olyan régen áll a bál.
Társrendezője a halál (…)

Menjen? Maradjon? Mindegy immár.
Esetleg be is mehetne.
Hiszen már órák óta itt áll,
Bródy vendége is lehetne!
Bort harapnának szenvedéllyel,
és lassan elmúlna az éjjel.
Alvinczit, aki mindenben
kitűnt, nyert, ő volt az Isten,
mesélhetné a bécsi derbit,
nyírségi repülőútját,
amikor még megvolt az ország,
Kárpátoktól az Adriáig.
Üldögélhetnének meghitten,
hisz annyit hallgattak már ketten.

Ha valaki, hát Bródy Sándor
megérti őt. Ennyi elég.
Mindegy immár: bujdosó, vándor,
fölöttük lángol, lobog az ég.
Éjszaka. Pisztoly haldokol,
és megint elvész valahol,
mint Kleofásné kakasa,
gyermekével Natália.
Maszkerádi úrhölgy jöhetne,
kápráztatván a világot
járnák el a rókatáncot.
Szebb az egész nem is lehetne.
Büszke birodalmi alkony
villogna a túlsó parton.

Mi ez itt, Az Ingeli csárda?
Késő Fáni marcipánon
sem nyugszik, s a gazdurát várja,
túl életen, túl a halálon.
Pisztoly, az elszánt kalandor,
Maszkerádi combja közt landol.
Bródy kinéz: „Te vagy, Gyula?
Hát nem mentél el falura?
Hangolnak a nyírségi tücskök,
múltakat bájoló beszéd,
olvastam N. N. -t, csodaszép!
Én is emlékeimmel küzdök.
Bennünk megállott az Óra.
Elrepülünk virradóra…”

És lassan fel is emelkednek.
Elszakadnak az anyaföldtől.
Búcsút se intve a szigetnek,
Bródy már a mennyben dörömböl.
Ott toporognak a kapuban,
Bródy Sándor és Krúdy Gyula,
„Megnézem, kik zajonganak! –
nyugtatja Péter az Urat. 
Visszafordul – Uram, ne vess meg:
két magyar író érkezett,
megvizsgálni a mennyeket,
mielőtt végleg beköltöznek. –
Állni fog az égi ország.
Fordítsd feléjük az orcád!

És szemükből a könny kicsordul,
angyalaid, ha meglátják!”
„Tanuljanak – szól az Úr zordul. –
Menjenek vissza. Nem végezték
el félig sem a dolgukat még!
Rengeteget kell írniuk!”
Kacsafark hajú kisfiúk,
Krúdy és Bródy, ismét repülnek,
keresztül-kasul életen,
mindenségen, emlékeken.
A Margitsziget várja őket.
Érintetlen a poharuk,
és gyöngyözik már a boruk!