Rendhagyó volt az idei advent. Több okból kifolyólag is. Egyrészt ismét kitaláltunk valamit, ami még nem volt Békésen. Városi adventi koszorút állított a Nefelejcs egyesület és a KÉSZ, és minden vasárnap kis gyertygyújtási ünnepséget, szeretetvendésgséget szervezett a Kulturális Központtal, a Piacfelügyelettel közösen, az Önkormányzat és Izsó Gábor polgármester úr hathatós segítségével.
De részt vettek benne a város oktatási intézményei, kulturális egyesületei, Gál László vállalkozó és Nagy József katolikus esperes is. A szökőkút körüli tér idén időjárástól függetlenül a meleg szeretet helyszínévé vált, s jövőre – a tervek szerint – kizárólag helyi termékeket forgalmazó kis vásárrá alakulhat ez a Megváltót váró, kis Jézus születésének megünneplését célzó rendezvény. Szemben a plázák ilyenkori tébolyával, mammon őrületével.
Sokszor ismételtem már az édesanyámtól tanult dalocskát, és minden karácsonykor újból meg is teszem: „Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne, / ázik, fázik, megveszi az isten hidege. / Hogyha volna kiscsizmám, Jézuskának odaadnám, / báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám.” Ennek az annyira szívhez szóló kis éneknek a hangulatát idézte bennem az idei december.
Rendhagyó volt idén az advent azért is, mert szülővárosom, Sepsiszentgyörgy most ismét bizonyította történelmi szellemét és jelentőségét. A volt iskolám, a Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen innen kezdődött a harc, majd a Magyar Himnusz védelmében indult, pártokon felülemelkedő székely népmozgalom hitem szerint Gábor Áron mondatainak jelentőségével hasonlatos. 2014. november 16-án volt 166 éve, hogy Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Honvédelmi Bizottmánya ülésén Gábor Áron elmondta híres szavait: „Lészen ágyú.” Ez a rövid mondat megváltoztatta a háromszéki önvédelmi harc menetét, századokon át ható példát nyújtva a székelyeknek. „Uraim! Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell.” A most történő eseményeket nézve úgy tűnik, képletesen a muníció mára sem fogyott el.
Nagyon büszke vagyok, meghatott és kicsit fájóan irigy is, hogy nem lehetek ott az éneklőkkel.
Kacsó Sándor így ír az Advent a lágerben című versében: „Ó, gyere be, kicsi Jézus, / Ó, gyere be, béke, / Hajszolt lelkem hajlékába, / Fáradt lábam, hajlott hátam / Bús Betlehemébe. / Nagyon rossz a világ most itt. / Zárva ajtó, ablak,/
Mindhiába kopogtatnál, / Előkelőbb lakásokban / Aligha fogadnak. / Nem is nagyon hiszem, hogy jobb / Szállásod akadna, / Mint ez az én fáradt testem/
Karácsonyi békét váró / Rozzant istállója. / Igaz, itt az idegenben / Elhagyatott, árva, / Kóbor kutyák vonítnak rá, / S hosszú puskák, szöges drótok/
Állnak ajtajába. / Igaz, búval vert födelét / Komisz szél cibálja, / S nincsen semmi,
semmi fény már / Hideg éjbe vakon néző / Két kis ablakába. / De az alázat szalmáját / Hintettem le a földre, / S meleg párát lehel majd Rád / Türelmességem szamara, / Jámborságom ökre. / Gyere bé hát, kicsi Jézus, / Karácsonyi béke!/
Rozzant testem kis ablakán / Hadd, tekintsen ki az öröm / Meleg lámpafénye.” (Târgu Jiu, 1944. december 10. – román internálótábor)
Kacsó Sándor ember maradt s magyar máig, pedig cudar idők jártak körötte. Legyen az ő példája is reményt adó a ma harcolóknak. Nemsokára megszületik a Megváltó. Mondjuk Zsitvay Tiborral együtt a Magyar gyermek imáját: „Kis Jézuska, kérve kérünk, / Tégy miértünk nagy csodát! / Rabláncot hord annyi vérünk, / És nem bírja már tovább. / Nyújtsd kezecskéd csak feléje, / Szólj csak egy szót, édeset, / S magyar népünk szerencséje / Boldogabb lesz, fényesebb!”
Hiszem, hogy boldogabb lesz s fényesebb, mert merünk tenni érte. Szóval, cselekedettel és mulasztás nélkül. Áldott karácsonyt minden békésinek és sepsiszentgyörgyinek, minden jó embernek határoktól függetlenül.
Pálmai Tamás
