Váry O. Péter
Nézem egy elsárgult falinaptár háromszavas újévi jókivánságát. Hogy az hogy kerülhetett oda?
Számot adni kellene az elmúlófélben levő esztendővel. Felsorolni jókat, rosszakat. Ilyen sorrendben. Mert azért mégiscsak a kellemesre emlékeznék szívesebben az ember. Persze, volt az is. Néhány. Apróságok. Röpke pillanatok.
Pár dédelgetett álom. Régóta görgetett tervek. Elvetett magok is. Hogy majd, hogyha majd szárba szökkennek. Mert élniük kell, mert élnünk kell. Úgy, ahogy. Ahogy adatott, ahogy magunknak akarjuk. Akarjuk? Csak tétova lépésekkel araszolgatunk. Hisszük, előre. Koccintsunk erre. Legalább innunk legyen, amit.
Háromszavas jókívánság az elsárgult falinaptáron, a hatalmas, piros betűk egykor virítottak, most fakón, alig olvashatóan belesimulnak a szakadozott szélű újságpapírba.
A rosszat, ami az elmúlófélben levő esztendőben ért bennünket, hosszasan lehetne sorolni. Elborult az ég, egyre sűrűsödtek a felhők. A fagy friss rügyet szorongatott, körbevette a jégburok, nem hagyta lélegezni, csírájában megfojtotta. Huszonöt esztendő alatt mindig felszántottunk kicsit a visszavett földből, konokul kitartóan, szárazon kérges tenyérrel, deresedő fejjel, de a lépést mindig újabbnak kellett követnie. Mert az eke csak előre húz barázdát, és a hamuban sült pogácsának mindig ott kell lennie az átalvetőben. Legalább a betevőnk, a mindennapi meglegyen.
Azon a szakadozott szélű, harminc évekkel ezelőtt nyomtatott falinaptáron nem valamiért: valami ellen kiált a három szó.
A visszapörgetett filmen csupa rossz jelenet. Családi vitákkal, szomszédok közti csetepatékkal. Testvér a testvért lenézi, kisemmizi, ha olykor, némely ünnepen összeülnek még, a családi fotó kedvéért úgy tesznek, akárha mosolyognának. De művi az arc, kényszeredett a mimika. És lesütött a szem, hogy ne tükrözzön álságot. A szomszéddal már közös felvétel sem készül. Fal választja el a két telket, egyre magasodó. Csak a szó száll át felette, az átkot szóró. Holott egyetértésre vágyik a család, és jó viszonyra, legalább e kis házban, legalább a kerítés mindkét oldalán.
Amikor nem az alapvető emberi jogoktól fosztott meg a legembertelenebb rendszer, de az élethez való jogtól, ékeskedhetett a falinaptáron a három szó, újévi jókívánságnak álcázva – az éberek, ha látták, sem értették meg üzenetét. Ma ismét visszakívánkozik a tisztaszoba falára, nem idővel megsárguló, töredező újságpapírra, hanem fehér gyolcsra míves hímzéssel: bort, búzát, de legalább békességet.
