Az idén két kiemelt jelentőséggel bíró népszavazást is tartottak volna Nyugat-Európában, ám a politikai többség akaratából csak az egyik valósulhatott meg. A skótok októberben urnák elé vonulhattak, hogy döntsenek esetleges elszakadásukról a brit koronától. Az eredmény jól ismert: Skócia az Egyesült Királyság része maradt. Ennek a történetnek azóta két olvasata van. Az egyik, hogy a skótok alsó hangon egy évszázadra elbukták a lehetőséget, hogy önállósodjanak, ezért az ügyük kudarcot vallott. A másik, hogy a kudarc csak átmeneti, hiszen világosan látszik, hogy a skótok közel fele függetlenségpárti, tehát egy kicsivel jobban felépített kampánnyal (értsd: kevesebb populizmus – több realizmus), és feltételezve London nemtörődömségét, Skócia akár már néhány parlamenti ciklus múlva újra próbálkozhat céljainak elérésével.
Az egésznek a jelentősége abban áll, hogy tettükkel a skótok világos példát mutattak mindenki másnak Európában (pl. székelyeknek) és a világon, hogy alkotmányos keretek között is függetlenedhet egy nemzet, ha akar. Nem kell tehát fegyverhez nyúlni, meg forradalmat szítani, elég értelmesen kampányolni az igazunk mellett.
Elszakadáspárti fron­ton azonban idén akadt rendkívül negatív folya­mat is, méghozzá Spa­­nyolország­ban, amely­nek a végkimenetele máig nem ismert. Ha tehát Skócia pozitív példát tud mutatni minden, saját szemében egy másik nemzetállam által elnyomott nemzet számára, akkor a katalánok ennek az éremnek a másik oldalát hozzák. A spanyoloknál ugyanis nem más, mint a konzervatív politikai többség az, amely – zéróösszegű játszmaként felfogva a katalán függetlenségi mozgalom törekvéseit – minden létező fronton akadályozza a helyiek önrendelkezését. Miért baj ez? Egyfelől, mert ezzel radikalizálják a csendes többséget. Más­felől – bár ezt akarnák elkerülni – a szélsőségeseket kormányzati tényezővé teszik. Ennek a kettőnek az elegye pedig olyan időzített bombát kreálhat, amely bármikor széttépheti az országot és Európát.

(Diplomaci.hu)