Nem munkahelyteremtők, nem családokat eltartó munkavállalók, nem is gyerekeket nevelő pedagógusok, emberek életét megmentő orvosok, jó ügyeket védő ügyvédek, betevőt biztosító földművesek, állattartók, nem tárgyaink, kényelmünket biztosító műszereink megjavítói, nem alkotásaikkal otthonunkat díszítők, nem a lelkünk üdvösségét szem előtt tartók, nem a világban megtermelt javakat hozzánk eljuttató kereskedők, nem hajunkat ápoló fodrászok, nem... Ők még egyik sem, de holnap már lehetnek: fiatalok, akikben ott a holnap ígérete. Nem azért, mert olyan céltudatosak – áh, dehogy azok, nemzedékük bármely tagjához hasonlóan nagyon is tétovák, s csak óvatos szemlélődéssel várják az új napfelkeltét –, olyan jó tanuló típusú gyerekek lennének, akiktől a világmegváltást joggal várhatnánk el. A holnap ígéretét hordozzák, mert nemcsak magukért, hanem kicsit értünk is dolgoznak, s így érettségükkel, kedvességükkel a mi mindennapjainkat is szebbé teszik. Önzetlenségük pátyolgatni való kincs.
Kislány nagy hanggal
Máté Melindát, a bardoci szép hangú, csillagszemű lányt, a TransylMania legfrissebb énekesnőjét sokan ismerik Erdővidék szerte. Gyermekkorában zongorázni tanult, majd egy népdalversenyen is indult – meg is nyerte. E kezdeti siker után határozta el, komolyabban foglalkozik az énekléssel. A hasonló vetélkedőket folyamatosan nyerte, hamarosan a környékbeli falunapok fellépőjévé vált. Szívéhez közel álló művészek – Republic, Oláh Ibolya, Nox, Cserháti Zsuzsa – dalait dolgozta fel és adta elő egyre gyarapodó közönsége megelégedésére.
Tavaly nyáron figyelt fel tehetségére a TransylMania frontembere, Cseresznyés Szilamér (Csönye), s hívta meg próbáikra. Csönye, Tokos Imi, Ceci és társaik, bár más korosztályt képviselnek, az első pillanattól befogadóak voltak, odafigyeltek igényeire, számos tanáccsal látták el, türelmesnek bizonyultak, ami igencsak megkönnyítette Melinda beilleszkedését. Fontos volt, hogy érezze, tapasztalatlansága ellenére egyenrangúként tekintenek rá. Hónapokig tanulta, gyakorolta a megye talán határokon kívül is legismertebb zenekarának dalait, s hamarosan megkapta a debütálás lehetőségét is. A bemutatkozás a karácsonyi, Kormoránnal közösen tartott, a Duna tévé által rögzített s az új év elején műsorra tűzött koncerten adatott meg. Nagy eseményt jelentett ez számára: a család és a barátok támogatása eddig sem volt kétséges, de dicséret, bátorítás érkezett az idegenektől is, akik az utcán állították meg, hogy jókívánságaikat elmondják.
Fiatal, kiváló hangja van, tehetségéhez nem fér kétség, mégsem valószínű, hogy profi énekes válik belőle. Nem érez vonzódást a canto szakhoz: túl szabad ő ahhoz, hogy szigorú és merev szabályok szerint kelljen dolgoznia. Ezért is hagyta ott alig fél év után a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolát.
Az érettségi kapujában áll. Úgy döntött, gyógytornásznak tanul, de azért élete része marad az éneklés. Túlságosan fontos számára, hogy érzi, munkájával örömet szerezhet másoknak. Mint mondja, minden fellépés előtt lámpalázas, de amikor meghallja a tapsot, új erőre lel – hiányozna, ha nem érezné ezt a fajta szeretetet.
Erdővidék fényképészszemmel
Demeter Botond jószemű esemény- és természetfotósként hívta fel magára a figyelmet.
A történet valamikor általános iskolás korában kezdődött, amikor egyetemista testvérét meglátogatta Nagyváradon: a báty fényképezőgépet adott az öcs kezébe, hadd örökítse meg a Pece-parti város felfedezésének élményeit. A „kattintgatás” annyira megtetszett, hogy karácsonyra saját gépet kért az angyaltól. A lehető legegyszerűbb fényképezőgépet kapta meg, de igencsak megfelelt az akkori kívánalmaknak. Az egyre gyakoribb kirándulások alkalmával mindig keze ügyében volt, segítségével a lehető legközelebb hozta a természet szépségeit. Ráközelített az apró részletekre, próbálta kiemelni a szabad szem által csak nehezen vagy egyáltalán észre nem vehető titkokat.
Hobbijának egyre komolyabbra fordulását látva, szülei Fujifilm Finepix S2050-nel lepték meg. A jobb gép sokat segített: már nem feltétlenül az automata „akarata” érvényesült, a beállításokkal könnyebben megragadhatta a fény és a színek játékát, lerövidült a távolság, ami által változatosabb témákra lelt. Testvére tanácsokkal látta el, fogásokat mutatott meg, s hamarosan Erdővidék Múzeumában állíthatott ki a bátyóval, Demeter Zsolttal. A jó fogadtatásban részesült kiállításon a Bodvaji-hegyek, a Nagyhagymás és az Egyeskő egyedülálló pompáját mutatták be.
Tehetségére felfigyeltek az iskolában is, egyre gyakrabban kérték fel a diáktanács és az alma mater rendezvényeinek dokumentálására, emellett szívesen tudósította a városnapokról és a koncertekről a Plusz Portált. A koncertek fényképezését különösen megszerette: a színpadon játszó fények, a fellépő művészek arcjátéka, a közönség önfeledt szórakozása, a fiatalok tombolása számtalan lehetőséget biztosított, hogy az esemény hangulatát szavak és hangok nélkül is kifejezően tolmácsolni tudja.
Újabb fényképezőgép következett – ezúttal Canon 1100D –, melléje pedig sok tanulás könyvekből és világhálóról a képjavításról, -szerkesztésről és beállításokról. Bár egyre biztosabban áll kezében a fényképezőgép, egyelőre mégsem arról álmodik, hogy profi fotográfus lesz. Elsődleges célja, hogy a sikeres érettségit követően Székelyudvarhelyen az egészségügyi technikumot végezze el. Biztos megélhetés legyen a kezében, aztán gondolhat minden egyébre, s kitartással, folytonos képzéssel még az is meglehet, Erdővidék hírnevét öregbítő, elismert művész válik belőle.
Szenvedélye a tánc
Bíró Andrea társasági táncban való jártasságával, újabban pedig a népszerű zumba iránti elkötelezettségével tűnt ki környezetéből. Az érettségi előtt álló lány némi tornászmúlttal a háta mögött, de aránylag későn, bő három éve kezdett el táncolni. Nagy-Kopeczky Annamária és Bódi László segítő odafigyelésével, na meg a partnerek „odavalóságával” sikerült a standard, a latin és néptáncaink alapjait elsajátítania, s ma már a művelődési ház rendszeresen fellépő csapatának tagja. Eleget tesznek a környékbeli falunapok szervezői felkérésének, visszatérő vendégei a helybeli nemzetközi tánc- és tornafesztiválnak, de voltak már Dabason és Szarvason is.
A tánc a ritmusos zene és vérpezsdítő mozdulatok mellett a csillogó-villogó ruhákról, jól hajló, kényelmes cipőkről is szól. Máshol a világban drága sportnak számít, de itthon szenvedélyét támogató családjának és Nagy-Kopeczky Annamária gondosságának, megfelelően ellátott kellékesnek köszönhetően biztosítva a több rend felszerelés.
Régebb hetente négyszer is járt próbára, de idén felére fogta a táncra szánt időt, a tanulás mindennél fontosabb, hiszen az érettségire és az egészségügyi technikumba való bekerüléshez is tanulnia kell. A tánc nem marad abba Székelyudvarhelyen sem.
A többévi befektetett munka most némi gyümölcsöt is hoz, hiszen zsebpótló megoldásként azt tervezi, kis stúdiót nyit, ahol a tornaelemekből építkező tánccal, a zumbával az alakjukat sportosan formálni kívánók számára órákat tarthatna. Fiatalnak, idősebbnek, lányoknak, nőknek, de férfiaknak is hasznos, testnek-léleknek egyaránt kell a mozgás, vegyünk hát erőt magunkon, s táncoljunk – javasolja a fiatal lány.
Trombitával szebb az élet
Brassai Norbert a Baróti Szabó Dávid Középiskola faipari szakiskolai osztályába jár, idén végez, a Hangafa ifjúsági fúvószenekar alapító tagja. Hat esztendővel ezelőtt szülei bátorítására jelentkezett Bíró János toborozására.
Az első hónapok nem voltak könnyűek – ütemérzéket fejlesztettek, megtanulták a hangértékeket, dúrokat, mollokat, és egyéb elméleti dolgokkal bajlódtak –, amíg a református egyház és a közbirtokosság támogatásával meg nem kapták a hangszereket. Neki vékonyabb szájpereme miatt a trombita jutott. Örvendett is annak: amikor a baróti fúvósokat látta, ez az aránylag kicsi, de prímet, dallamot fújó hangszer ragadta meg.
Az első megtanult népdalok és egyszerűbb egyházi énekek után eljött az első fellépés ideje is. Hazai közönség előtt, a reformáció ünnepén játszottak, s Nagy Károly tiszteletes ez alkalommal adta számukra a találó, a kis növésű, de minden körülmény közt megélő cserjebokor után a Hangafa nevet.
Az elmúlt esztendők folyamatos gyakorlással és fellépéssel teltek. Fárasztó volt napi hat-hét órát gyakorolni, de örök élmények maradnak a csíkszentsimoni és rétyi fúvóstáborok, ahol Budapestről érkezett és helyi remek tanárok segítettek a futamok és módosítások megértésében, természetesebbé tételében. Hasonlóképp értékes tapasztalatot hoztak az Erdély-szerte tartott kisebb és határon túli nagyobb megmérettetések, például Békéscsabán a Nemzetközi Zenei Ifjúsági Találkozó. Hát hogyne raktározódna el az ilyen emlék, amikor kiváló társaságban, kedvenc hangszerével úgy játszhat, hogy abban más is örömét lelje.
Ez a szép időszak a végéhez közeledik. Végéhez, hiszen többen lemorzsolódtak, a tanév végével még néhányan – köztük ő is – befejezik az iskolát, s ki rövidebb, ki hosszabb időre búcsút int nemcsak Erdővidéknek, de a jobb reménységében az országnak is. Brassai Norbert abban reménykedik, hogy a néhány hónapja Németországban dolgozó testvére segítségével ő is külföldi munkalehetőséghez jut. Nem örök időre tervez, de úgy érzi, ha itthon akarja megvetni lábát, olyan tőkét kell szereznie, amire alapozhat.
Minden valószínűség szerint utazócsomagjában ott lesz a trombita is: a fúvóstársak hiányában is gyakorolni akar. Megfogadta magának, a tanultak nem kophatnak el, amint hazatér, folytatja a trombitálást. Abban bízik, a Csala kürtjében mindig szükség lesz egy hozzá hasonlóan elhivatott trombitásra.
