Ha neki kellett valamit választani, még nagyobb kínban volt, mert ugye, az ember a feleségét ismeri a legjobban, igazán illenék tudnia, minek örülne, de ő nem, nem, nem és nem. Hogy helyzetén könnyítsen, párszor megkérdezte élete párját, mit óhajtana, de ő kitért valami olyan válasszal, hogy semmit se kérek, drágám, csak téged, hogy mindig légy az enyém. Laskát a válasz titkon dühítette. Mert, hogy miért rázza le, miért nem segít.
És ismét karácsony jött, és már ismét ajándékozni kellett. Laskát a frász törte ki. Már látta, hogy ismét ott fog szégyenkezni egy kalappal, vagy valami egzotikus illatú parfümmel, felesége pedig kegyesen megpuszilja, s vigasztalóan annyit mond, semmi baj, majd visszacserélem egy másikra. Elege volt a hasonló helyzetekből. Aztán mentőötlete támadt. Hogy azt mondja, szoborba önteti magát. Nem marcipánra vagy csokoládéra gondolt, mert az túl drága, hanem zselécukorra. Volt egy cukrászismerőse, azzal meg is beszélte a dolgot, még alkudnia is sikerült. Gipszből elkészítették a negatívot, ezt a cukrász kibélelte fóliával, s színültig töltötte zöld színű zselécukorral. Mert­hogy a zöld a remény színe.
Karácsonyestén aztán Laska egy elegáns kerekes asztalon begurította az ajtón életnagyságú, lágyan remegő zselécukor hasonmását. Gyermekei körében osztatlan sikert aratott, bár nem értették pontosan, miért az anyjuk kapta az ajándékot. A párja már nem díjazta annyira az ötletet. Nem értette, mi a pláne benne. Laska ebbe az örök vesztesek nyugalmával törődött bele. A szokásos karácsonyi dalokat, igaz, mérsékelt lelkesedéssel, de elénekelték; rohadék önimádó, vélte hallani közben Laska a párja szájából, de tudta, a párja ilyen szavakat nem használ. Az ünnepi vacsorát is elfogyasztották, a zseléhasonmásról, amit Laska bekormányozott a karácsonyfa alá, többet nem beszéltek.
Az igazi meglepetés másnap következett: talán nem jó receptet használt a cukrász, vagy kispórolt valamit az összetevőkből, bosszúból, amiért Laska alkudni merészelt, mindenesetre az éjszaka folyamán a figura olvadni kezdett, lefolyt az asztalról, s egy hatalmas, nyálkás-ragadós cukortócsává vált. Mint valami hínáros, haragos zöld tó. Mártózz meg benne – sütött el egy kényszeredett poént Laska, pedig tudta, ez aligha fog segíteni –, pont olyan lesz, mintha bennem fürödnél meg. Felesége rosszalló tekintetét látva aztán előkeresett egy nejlonzsákot, s a szemétlapáttal komótosan merni kezdte bele a híg masszát. Eszébe se jutott visszavinni, a cukrásznál reklamálni. A tele zsákot beállította egyik sarokba, majd kihúzta a lábát a házból. Az ajtóból még visszaszólt: mindig azt mondtad, más ajándékra nem vágysz, csak rám, hát most tudd, ott vagyok. Más halmazállapotban.
Laska a hátára feküdt, a cukrász letakarta sűrű szövésű gézzel, szájába lélegzőpipát nyomott, majd felhordta rá a sűrű gipszet. De a többit talán most hagyjuk, végtére is egyperces novelláról van szó. Aki a részletekre kíváncsi, nyugodtan megnézheti egy Hogyan készült-típusú dokumentumfilmben, vagy megkérdezheti direktben Laska Lajostól is. Kezdetben talán szabódni fog, mert mára már röstelli a történteket (legfőképpen felesége előtt), de kis unszolásra biztosan beadja a derekát.

Laska vállalkozik
Laska egyszer úgy határozott, eleget dolgozott már alkalmazottként ilyen-olyan cégeknél, elérkezett az ideje, hogy indítson egy saját vállalkozást. Igen ám, de nem igazán tudta eldönteni, milyen profilt válasszon, hogy szabad teret kapjon a kibontakozáshoz. Valami olyasmi kellene, morfondírozott magában, amivel más nem foglalkozik.
Aztán megtalálta a megoldást. Amint a szükséges papírok egyben voltak, egy faiskolától meg is rendelt egy kisebb szállítmányt. A tulaj csodálkozott ugyan, de aztán megvonta a vállát: neki eladó.
És Laska kiállt a piacra az áruval. Március 21-ét írták aznap.
Egy ismerőse döbbent képpel kérdezte meg, maga ilyenkor árul karácsonyfát?, mire Laska magabiztos mosollyal annyit válaszolt, ilyenkor érdemes, mert nincs konkurencia!

Szerelemnyelv
Az én szerelemnyelvem a gyengéd simogatás – magyarázta Laska Lajos párjának. Ezt valami könyvben olvasta, s nem is volt egészen biztos benne, de olyan jól hangzott. Azzal tudod a leginkább kifejezni, hogy szeretsz – folytatta egyre nagyobb beleéléssel –, ha simogatsz, ha megcirógatod a hajam, ha meggyúrod a hátam. Aztán, mivel a párja tekintetéből nem olvasott ki túl sok lelkesedést, s mivel neki is indulni kellett munkába, így fejezte be: tudom, úgy fel van gyorsulva az életünk, hogy erre nem nagyon van idő, de az is segít, ha olykor azt mondod, miau!

Laska Lajos ünnepel
Miért akarjuk minden áron megünnepelni magunkat? – töprengett magában Laska. Azt hisszük, ezzel világgá kürtöljük? Meglehet, de a világ úgysem kíváncsi a mi ünnepünkre. Mindenki csak önmaga számára ünnep. Küsz­ködhetünk hát, célunkat nem érjük el, s végül a mindenkori ünnepből csak a küszködésre emlékszünk.
Látszólag értünk, velünk ünnepelnek mások, de valójában csak ürügyül szolgálunk. Amikor megszületünk, apáink kötelességüknek érzik itallal ünnepelni érkezésünket. Amikor meghalunk, torunkon bánatot, fájdalmat, valamint éhséget és szomjúságot éreznek. A két pólus közötti úton pedig engedik, intézzük ünnepeinket úgy, ahogy lehet. És mi meg is teszünk mindent, szorította ökölbe kezét Laska, megvívjuk az ünnepeinket, mert mi, emberek nagyon, de nagyon szeretünk ünnepelni.

Laska Lajos modern
Laska Lajos rémeslepényt fal a sötét kamrában. Nem sokat nyammog, lenyomja kettőből. A lepény műanyag lisztből van, környezetbarát kutyasampon-öntettel. Az újrafelhasználhatóság jegyében.
Az egerek toporzékolnak, pedig inkább örülniük kéne.
Laska megtörli száját, s mit sem sejtve kisomfordál. A jóllakottság büszke tudatával böfög föl az égbe. Igazi nyertesként, modern világpolgárként. Egy új alapanyagú társadalom kötőelemeként.
Lehet nekifogni új adagot készíteni. Az elkészült terméket nem kell félteni: mindig akad egy büszke Laska, aki beveszi. 

Laska Lajos politizál
Válasszunk, gyerekek! Tegyünk magunkért felelőssé másokat! Utána szabadon elégedetlenkedhetünk. Sza­vaz­zunk meg mindenféle felelőst! Bízzunk rá mindent, amit mi amúgy sem végeznénk el. Ő sem fogja, s akkor szidhatjuk.
  De, ha arról akarunk meggyőződni – és hamar – hogy felelőtlenek vagyunk, választassuk meg magunkat. Jó érzés, ha az embert szidják. Minél többen, annál jobb, csak azok mind legyenek adófizetők...
Más alternatívát kívánsz? Sajnálom... Egyet talán kipróbálhatnál még: választasd meg magad, majd a túl nagy felelősség okán lépj vissza. Meglátod, hülyének néznek, s még a majdani (és hajdani) választópolgári szidalmaid is elveszítik hitelüket.

Laska Lajos pályázata
Laska Lajost sokáig nyomasztotta, hogy a világ körülötte folyamatosan pályázgat, létformává duzzasztva azt, neki pedig fingja sincs, hogyan történik a dolog. Hogy pénzt lehet szerezni vele, azt hamar felfogta, azt viszont már nehezebben, hogy miként.
Aztán meggyőzte magát, hogy né, ember, pályázni kell, és punktum.
Neki is ült. A kiszemelt alapítvány kuratóriumához ekképp folyamodott:
„Tisztelt Testület,
Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy folyósítsanak nekem 1 000 000 (írva: egymillió) forintot – részletes költségvetés mellékelve –, melyet arra fordítanék, hogy a pályázás művészetét kitanulmányozzam. Kedvező elbírálás esetén a kért pénz­összeg felhasználásával tehetséges, rafinált pályázóvá fejleszteném magam. Merem remélni, hogy kérésem jelentőségét, jövőbeni szakmai hasznát belátják, és kezdeményezésemet támogatják.
Tisztelettel,
Laska Lajos pályázniakaró”
Azóta türelmetlenül várja az alapítvány visszajelzését, és kezeit dörzsölve azokra a pénzekre gondol, melyeket majd lekaszál – ha már megtanult pályázni.

Laska üdül
Üdülni kell!, vonta le a következtetést Laska, végignézve, hogy mindenki azt teszi. Egy termálfürdőt szemelt ki, merthogy az olyan sikk. A víz jó meleg, simogató, az ember csak döglődik benne, áztatja a tökeit, iszogatja söreit, s köszöni szépen, jól elvan. Ilyen reményekkel, egészen feldobódottan érkezett meg az üdülőtelepre, szállást foglalt egy hétre egy hotelben, s irány a strand! Kiterítette fürdőlepedőjét, felhúzta napernyőjét, vásárolt egy üveg sört, s indult fürödni. Közben az embereket nézte, mindannyian üdék, mosolygósok, jókedvűek voltak. Ejha!, kurjantotta el magát Laska megpendülten. Talán ezért volt, hogy a medence széléhez érve csak futólag pillantott a táblára, melyen az állt, hogy figyelem, csúszásveszély, amire tudatosult benne, hogy mit olvas, már hanyatt is vágódott. Hatalmasat, látványosat esett: egy fél hátraszaltót csinált, az ütés erejét megpróbálta a bal karjával kifogni, így az eltörött, a jobb kezében lévő sörösüveg ripityára ment a csempén, az üvegdarabok, ahogy beléjük esett, összeszabdalták a lábát, a fenekét. Rosszabbul nem is járhatott volna (hacsak a nyakát nem töri), be kellett szállítsák a kórházba, a teljes alkarját, csuklótól könyökig begipszelték, a vágott sebeket kimosták, kettőt varrni is kellett, a többit csak fertőtleníteni és kötözni. Letörten, szárnyszegetten hagyta el a kórházat, s kullogott át szállására. Hazamenni volna jó, s otthon nyalogatni a sebeket. De akkor mi lesz az üdüléssel? Nem, azt nem lehet itt hagyni. Laska összeszorította a száját: marad, és kész!
Visszament a strandra. A fürdés a törött keze és sebei miatt szóba se jöhetett, sőt, még a kocsmák teraszán való békés üldögélés sem – a fenekén lévő vágás miatt. Egyetlen pozíció tűnt kényelmesnek: hasra feküdt hát, nézelődött, újságot olvasott. Napernyő ide vagy oda, dögmeleg volt, jó lett volna megmártózni a vízben, de nem lehetett, nagy nehezen föltápászkodott, s sört és újságot vásárolt, de az ital nem esett jól, a lapot pedig unta. Nézelődött, a fogát szívta. Most már nem tűntek olyan üdéknek, mosolygósnak az emberek. Oldalra fordult, sebei húzódtak, elnyomott egy káromkodást. Az étel sem esett jól, fél fenékkel ült a széken, fél kézzel kínlódta be az egyébként pompás bécsi szeletet.
  És másnap is kijött, és harmadnap is, fájó sebekkel, a napon aszalódva, a száját összeszorítva, konokul kitartva elhatározása mellett, hogy ha belehal, akkor is üdül.