Mi történik, ha egy középosztálybeli, jól szituált, jó modorú, mindenkihez kedves, udvarias, de édesanyja halála után elbizonytalanodó, magányos amerikai úriember életében megjelenik – fehér nyúl alakját öltve – a kelta mitológia víg, tréfás kedvű Puckja, jó szelleme, ama bizonyos pooka?
És hirtelen elválaszthatatlanok, jó barátok lesznek, melléje szegődik, kitölti az életében keletkező űrt, sőt, irányítja is? Nyilván, a kétméteres, pontosabban 1,92 méter magas fehér nyulat rajta kívül senki nem látja! Ez az ő saját látomása, szelleme, s számára meghökkentően természetes is lesz a jelenléte. A kívülállók, családtagjai (a történet jelenében nővérével és unokahúgával él a szülői házban), a báros, törzskocsmájában, ahova minden nap betér, alkalmi ivócimborái, futó ismerősei nagy dilemma elé kerülnek. Vagy elfogadják a nyúl jelenlétét, részeseivé válnak az Elwooddal történő csodának, vagy elutasítják, kétségbe vonva az úriember ép elméjét, hiszen hogyan láthat valaki egy fehér nyulat, amit rajta kívül nem lát senki, következésképpen nem létezik? Igen, az 1944-ben írt sikeres darab (az egyik filmlexikon szerint Heinz Rühmann német rendező 1969-ben, születése után negyedszázaddal filmesítette meg) finoman játszik el az abszurd lehetőségeivel is, hiszen olyasmit tételez reálisnak, ami nem az! Mindez számtalan kedvesen, sőt bájosan komikus helyzetet eredményez, hiszen elmosódik a határ reális és irreális között, a darab éppen erről szól, a toleranciáról és a türelmetlenségről. Egy idő után, amikor a nővére (D. Albu Annamária legutóbb a Meggyeskertben nyújtott felejthetetlen alakítása után, most tehetsége más oldalát villantja fel, ha lehet így mondani, érzelmesen groteszk nőalakot teremt), aki állandóan öccse mellett van, hiszen egy házban élnek, hajlamos néha már-már el is fogadni a nyulat. De a kételyek is felmerülnek a kívülállókban, a hős életének szereplőiben, ezért a nővér ügyvédje tanácsára (Nemes Levente is eljátszik a magát tévedhetetlennek tartó ügyvéd személyiségének groteszk vonásaival) elmegyógyintézetbe akarja utaltatni öccsét. Hiszen hogyan láthat valaki állandóan egy nagy fehér nyulat, hogyan beszélgethet vele, lehetetlen helyzetbe hozva őt és leányát, akik ezért ritkán fogadhatnak vendégeket. Az idegenek nehezen barátkoznak meg barátját, a fehér nyulat mindenkinek önfeledten bemutató Elwood látomásával, Harvey jelenlétével, akit nem látnak, tehát nincsen. És a komédia hirtelen pörög fel, Zakariás Zalán jó ritmusérzékkel erősíti fel a bizarr konfliktusokat, Erdei Gábor pedig „viszi” a darabot. Erdeit számtalan, főként vígjátéki szerepben csodálhattuk az elmúlt években, ez az alakítása viszont kissé más, érzelmesebb, és ez az abszurdba hajló groteszk szituációkban is meghökkentően hitelesíti alakítását. Hisz a fehér nyúlban, akit a bonyodalmak során a klinika világhírű főorvosa is meglát, össze is barátkozik vele, kiderül, ő is magányos, reménytelennek érzi törekvéseit, Harvey az ő számára is megoldást jelenthetne. (Szakács László sodró alakítása, akár az Erdeié vagy a D. Albu Annamáriáé, egyszerre érzelmes és groteszk.) Miközben helyettese, a fiatal ideggyógyász „véletlenül” magát a nővért utalja be a klinikára, egyébként nem is teljesen alaptalanul. (Derzsi Dezső, úgy tűnik, ideggyógyászokra specializálódik, alakítása fergeteges, sok öniróniával teremti meg a saját mániáival küszködő idegorvost.) A mellékszereplők alakításai is „állnak”, minden bejön, Mary Chase jól ismeri a színpadot, a bizarr szituációk számtalan alkalmat teremtenek az önfeledt színészi játékra, olyan színészeket is láthatunk (Fekete Mária, D. Vásárhelyi Katalin, László Károly, Veress László), akiket mostanában ritkán. Zakariás Zalán tempóérzéke, mint mondtuk, működik. Maradunk a nagy és (örök) kérdéssel: mi a valóság? Másként fogalmazva, ha ez eldönthetetlen, ki a normális? Talán megkérdezhetnénk Harvey-t, ő feltehetően mindent tud.
