Egyáltalán nem véletlen, hogy a fiatal költő egyik első, még az Igaz Szó antológiájában, az Ötödik évszakban megjelenő s a kötetben is szereplő verse is a színház bűvöletében íródott, varázslatosan fogalmazza meg, mit is jelentett a színházban felnövő fiatal költő számára Thalia, a síró-nevető maszkok, az örökös alakoskodások, az álarcok és az álarc nélkül tüntető meztelen arcok! KAF ugyanis tényleg színházban nőtt fel, édesanyja, Elekes Emma a szatmári színház művésznője volt, ahogyan erről egyik gyönyörű versében is vall:
Szatmáron születtem színésznőből lettem
Vérfátyol fény függöny verdesett felettem
Tapsvihar fogadott már-már lármás tetszés
Hogy világra vágott ádáz császármetszés (…)
Thália is tiport, ha színlelni tellék
tettem mintha lennék sors kezében kellék
Maszkák bódítottak versek fölvett álcák
Vágyak kénye-kedve tört felettem pálcát
Édesapja Kovács Ferenc, a társulat rendezője, emlékét a kötet zseniális versei, A puszta színház vagy az Apám egyetlen álma idézik dacosan, vonzóan, felejthetetlenül. S tán nem véletlen, hogy évtizedek múlva egy ideig a költő a vásárhelyi magyar társulat igazgatójaként is dolgozott, nem rajta múlt, hanem csüggesztő lehetőségein, hogy nagy terveiből oly kevés válhatott valóra! És ezt is érdemes megjegyezni: dramaturgként is kamatoztatja nem mindennapi színházismeretét. Ő tényleg otthon van a világot jelentő deszkákon. Hogyan is kezdődik a Szigetlakók?
helsingörben prospero szigetén
vígan laknak manók és ledérek
száműzött elmék kikopott színészek
ringyó kliók megtépett tháliák
ködfelelősök kiskereskedők
csalántermesztők dühös jótevők
csenduzsorások végső vámszedők
kalmárai a kellő hallgatásnak
kik napról napra lóugrásban élnek
szabad örömben egy kör közepén
Tulajdonképpen ez a varázslatos világ keresi önmagát a versekben, vagy a versek keresik ezt a bűvöletes, mindentől különálló, álmokban lebegő világot, színéről és fonákjáról ábrázolva, s nem véletlen, hogy már itt feltűnik Helsingör, a Hamlet helyszíne és Prospero, az utolsó Shakespeare-dráma, A vihar főszereplője, akinek varázspálcája meg-megvillan KAF kezében. Shakespeare amúgy döntő szerepet játszik KAF színház iránti leküzdhetetlen vonzalmában, ezt a kötet számtalan nagy verse is bizonyítja. KAF különben költői indulása óta tervezi, hogy egyszer verses drámákat fog írni, s mostanában már részletek is jelentek meg tervezett kísérleteiből. Íme a nagy Will iránti vonzalom egyik bizarr megfogalmazása:
Mindenki senki lesz, mert én lehettem
A legsenkibb, kaján, link, szervilis –
Hírnév fonákján sejlő névtelenben
Mindenki voltam, tán Will Shakespeare is,
Ki nem vagyok, s várom, hogy majd leintsen
jelenvalóm – csak az van, ami nincsen.
Több alkalmi vers is van a könyvben – persze Eliottól tudjuk, alkalmi vers nincs is, a vers olyan, mint a tolvaj, alkalom szüli –, különféle erdélyi társulatokat köszönt a költő, így a szentgyörgyit is, de a Shakespeare iránti vonzalom, érdeklődés és áhítat újra és újra feltűnik, lekörözik egymást a versek, hogy vallhassanak a több évszázados, nem múló varázslatról, amit Shakespeare ma is élő színháza jelent. S nem véletlen bizonyára az sem, hogy ezek a versek színpadon is élnek, a költő évek óta ad elő belőlük egy válogatást  színpadokon, nagy sikerrel. Mint ahogy az sem véletlen, hogy az örökös szerepjátszás is, KAF költészetének egyik jellemzője, a képzelt alakok, a heteronimák, az alteregók, Jack Cole, Lázáry René Sándor, Asztrov, Calvus vagy az újraálmodott Kavafisz és mind a többiek végtelen vonulása is színpadon zajlik, életük beláthatatlan homályba vesző színpadán.

Bogdán László
* Magvető. Budapest, 2014