Talán szimbolikus, talán nem ez a kis (időjárási) adalék egy olyan kistérségben, ahol a székely történelem templomok hűvös levegőjébe költözött, ahol ma is fogyatkozó gyülekezetek éltetik az évszázados mondákat. Jobbára maguknak mesélve az egykor dicső székely múltról. S ahol a megmaradás új útjai is felvillannak. Akár a ködön átderengő napsugarak...
Szervezettség
Aranyosszék valamikor semmiben nem különbözött attól, amit ma Székelyföldnek vagy – hogy a középkori „globalizmus” nyelvével éljünk – Terra Siculorumnak neveznek. Hogy ki élt itt, mielőtt a katonai feladatok ellátása érdekében ide telepedtek/telepítették messzi őseink, nos, annak eldöntését hagyjuk a történészekre. A telepedés/telepítés ténye viszont már nem kérdés, s az sem, hogy zsoldosok fogadása helyett a középkori magyar királyok vagy kamarásaik – mai szóval – a költségkímélő megoldást választották: kiváltságokért katonai kötelezettségek. Vagy inkább fordítva: katonai kötelezettségek bizonyos, változó szintű előjogokért.
A mintegy háromnegyed évezreddel ezelőtti történések mai szemmel is tartalmaznak néhány szinte hihetetlen elemet, ami egyébként nem csupán Aranyosszékre, hanem egész Székelyföldre érvényes. Hogyan lehetett például, hogy alig több, mint egy évszázad alatt a ma is létező településszerkezet szinte teljes egészében kiépült? Templomok százai hirdetik, hogy nem csupán az önálló közigazgatás, hanem az egyházi intézmények rendszere is hihetetlen gyorsasággal vette birtokba, tette otthonossá a vidéket. Csakis a szervezettség, a rend, a sajátos belső társadalmi kohézió eredményezhette azt, hogy – legyen szó a délkeleti határvédelmi feladatokról, vagyis a külső ellenség stratégiai parancsáról, vagy éppen (Aranyosszék földrajzi elhelyezkedése erre utalhat) a belső ellenség féken tartásáról – a „művelet” sikeres lehetett. Olyannyira, hogy évszázadok múlva is működött a katonai alapokon nyugvó szervezettség, a vele járó kiváltságok rendszere pedig hol megerősíttetett, hol megnyirbáltatott. Ezekről az előjogokról ma azt mondanánk, hogy a székelyekre vonatkozó „emberi jogok nyilatkozata” a mindennapok része volt, napi gyakorlat.
Távol Székelyföldtől
De mielőtt túl általános történelmi következtetésekbe bonyolódnánk, térjünk vissza a mai Aranyosszékre. Arra az egynegyednyi Székelyföldre, amely a történelem folyamán soha nem volt egy földrajzi test a Kárpát-kanyar hasonló népességű régiójával, mégis csak a széki közigazgatás megszüntetésével indult el igazán a szórványosodás útján. Olyannyira, hogy ma már csak két községben, ott sem minden faluban alkot többséget a magyarság: Torockón és Várfalván. Ráadásul előbbi valamikor nem is tartozott a széki közigazgatás alá, egykori bányavárosként azonban mégis kiváltságokat élvezett. Leginkább azért, mert lakói nem voltak függőségben élő jobbágyok.
Eladhatóság
A mai Torockóról legtöbbet a turisztikai bedekkerekben, szálláskereső honlapokon lehet olvasni. Olyan hely lett ez, melyet sajátosságai – a fennmaradt jellegzetes házak, a településszerkezet, na meg a Székelykő – modellértékűen vontak a huszonegyedik század egyik legdinamikusabb gazdasági ágazata, a turizmus forgatagába. Mindazzal együtt, ami ezt az életformát – mármint a vendéglátás szolgáltatásrendszerét – meghatározza. Mérleget talán néhány évtized múlva érdemes majd készíteni, de az már ma is látszik, hogy az „eladhatóság” eme formája hosszú időkre megmentette az enyészettől a települést, a százával mérhető szálláshelyek, a több tízezerre tehető turistatömeg meghozta annak a lehetőségét, hogy egyfajta skanzenlétben ugyan, de ez az első látásra is szemet gyönyörködtető érték fennmaradjon. Sőt, jellegében megerősödjön.
Huszonöt kilométer ­változatosság
Ez a „napfényes jövő” korántsem ennyire világos a másik többségi nagyközség vonatkozásában. Mintha ottjártunkkor (a Duna Televízió és a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett és szervezett székely–székely találkozó adott erre lehetőséget) az időjárás is ezt kívánta volna érzékeltetni: miközben a Székelykő és az Ordaskő közötti völgyben csípősen ugyan, de szikrázott a decemberi nap, a hegy túlsó oldalán fekvő Várfalva falvaiban a már előbb említett köd homálya uralkodott. Talán néha jótékony szégyenkedéssel eltakarva az omladozó faházak oromzatát, bokrokkal benőtt udvarok sűrűjét.
Várfalva, Kövend, Bágyon, Székelyhidas, Csegez, Kercsed, Aranyosrákos – ízlelgetem-tanulgatom a falvak sajátos nevét, amelyek a románul – ki tudja, miért – Moldoveneşti köz­ségnek nevezett települést alkotják, miközben a helyiek múltról, jelenről mesélnek. Kolozsi Orsika, az eligazodásban segítségünkre lévő  idegenvezetőnk, de a helyi unitárius tiszteletesek – Barabás Zsolt várfalvi, Székely Miklós kövendi és Fekete Béla bágyoni lelkész – a helyi történelem jó ismerői. A dokumentálható történelem pedig itt is, akárcsak a „nagy” Székelyföldön, jócskán keveredik a mondavilággal. A népes hallgatóság előtt a Fütyer nevű kapitány mondáját idézik, aki a közelben emelkedő hegy ormán valamikor virágzó várban szervezte meg a védelmet a tatár betörés ellen, a helyi unitárius templomok történetét mesélik, vagy az egykori aranyláz ma is fel-fellobbanó lángját idézik. A mondák itt is az erkölcsi tartásról, na meg eme erényekből táplálkozó csodákról szólnak. Mert csodára szükség volt régen is, ma is: a teremtett csodára. Várfalva községben egyébként van néhány különlegesség. A hét település hosszan elnyúlik a Székelykő keleti oldalában, a legtávolabb eső falvak nem kevesebb, mint 25 kilométer távolságra vannak. De mai nemzetiségi összetételük is szinte faluról falura változik, hiszen míg Várfalva vagy Kövend szinte teljesen magyar, addig Székelyhidas vagy Csegezd ennek épp fordítottja.
Nyakas székelyek
Hogy Székelyhidas miért vált szinte egészében románná, sőt, ortodoxszá, erről két különböző történetet is mesélnek a helyiek. Az egyik szerint Bethlen Gábor idején a székelyhidasi férfiakat idegenbe vitték katonai bevetésre, ám ők a hosszabbra nyúló várakozás – elvégre otthon a földet is meg kell művelni –, na meg az idegenbe vezénylés miatt hagytak csapot-papot, s hazamentek. A fe­jedelem emiatt megfosztotta birtokaiktól és jobbágysorba taszította őket. A másik történet szerint az osztrák önkény, a madéfalvi veszedelmet is előidéző kötelező (és kiváltságok nélküli) katonai szolgálat miatt a nyakas székelyek egyszerűen unitárius vallásukat tagadták meg.
Bizonyára nagyon sok történet kering arról, hogy ki mikor fordított hátat székely mivoltának. Az biztos, hogy a mai székelyek jelentős mértékben egyházuknak, az unitárius egyháznak köszönhetik identitásukat. A mai Kolozs-Tordai Egyházkörhöz tartozó kéttucatnyi egyházközség közel fele aranyosszéki, s bár a néhány száz fős gyülekezetek fogyása ma is valóság, van még erő fenntartani, sőt gyarapítani a templomokat, a közösséget.
Kövend, Bágyon, Várfalva
Kövend, ez a különös nevű falu például erődített festett kazettás templomáról híres: az 1700-as évek elejéről származó, ám kétszáz évvel később Benczúr Etelka (Benczúr Gyula festőművész lánya) által felújított mennyezet lenyűgöző, virágos mintái között a fiait etető pelikán is felfedezhető, de a kígyó motívum is megjelenik. A templomot történelme során Ali basa ostromolta, a labancok kétszer égették fel, s innen eredeztetik a tatárok elleni védekezés egyik érdekes történetét, amikor az ellenség elűzetése a pap méhállományának feláldozásával történt, a méhkasokat nemes egyszerűséggel bedobták az ellenség közé. De a falu egykori központi szerepéről is érdemes említést tenni – talán ennek is köszönheti, hogy a legmagyarabb aranyosszéki falu ma is –, hiszen közel száz széki gyűlést tartottak itt, a falu határában pedig évszázadokig hadiszemléztek. Bá­gyonban a mai unitárius templom szintén a nagy templomépítési időszak, a 18–19. század fordulóján épül fel – a régi, 14. századi helyére –, akkor a gyülekezet mintegy másfél ezerre volt tehető, és mind méreteiben, mind stílusában a kolozsvári belvárosi templomot kívánták utánozni a bágyoniak. Az építkezés egyébként akkor is meghaladta némileg a közösség erejét, mégis – egy kis torpanás után – elkészül, s az akkoriak nem csupán a munkaszervezésre, hanem az utókorra is gondolnak: hiszen minden felhasznált szálfát, amit a Maroson úsztattak le, pontos jegyzőkönyvbe foglalnak, de a régi templomról is egy sor érdekes és értékes emlék marad a feljegyzésekben. A ma 700 lelket számláló falu fele unitárius, még mindig ez a legnagyobb gyülekezet itt. Az emeletes magyar iskolában azonban már csak összevont elemi osztály működik, az óvoda vegyes. Itt nem „átálltak”, mint Székelyhidason, hanem a mezőgazdasági munkára hozott – mai szóval – szezonmunkások ragadnak itt, hiszen híres a vidék rendkívül gazdag termőföldjéről, egykor Kolozsvár zöldségeskertje volt. Érdekes és jellemző adalék, hogy a görög katolikus fatemplomot jobbára székelyek adományából építették (a gerendák őrzik ennek emlékét). De hogy mennyire Székelyföldhöz tartozik még akkoriban, jelzi, hogy a szószék és a torony oldalában ma is láthatóak a székely szimbólumok: a nap és a hold.
A mai községközpont főterén – ott, ahol a világháborús emlékmű áll – a múlt század elején még Kossuth-szobor hirdette a szabadságvágyat. Erre a helyi magyarok nagyon büszkék voltak, hiszen nem sok faluban állt (s ma sem áll) ilyen emlék szerte Kárpát-medencében. Szinte törvényszerű, hogy a szobor eltüntetése, illetve „elbújtatása” körül immár több történet is közszájon forog. De itt csodálhattunk meg néhány 18. században készült székely kaput, amelyet, méretei okán, nálunkfelé gyalogkapunak hívnak. A helyi parókia előtt álló felújított, kör alakú tetővel ellátott például igazi népi építészeti emlék. A kultúrotthon pedig az összefogás különös példája, amelyet családonként heti két tojásból építettek fel (őrzi is ennek emlékét az épület alapjából kiálló tojás alakú kő).
A Székelykő tetején
Minden székely legalább egyszer mássza meg a Székelykőt – adnánk tovább némi reklámízzel a felhívást. És mondjuk is, mert ott, ahol kétszer kel fel a nap, ott a köd is „meggondolja”: meddig is lehet szürkeségbe burkolni a tájat.