A románok ekkor fedezik fel saját „jelentéktelenségüket”: mások kénye-kedvének folytonosan kiszolgáltatott kis országok. A „nemzeti”, az ideális Románia területének jókora része közvetlen idegen uralom alatt áll (Erdély a magyaroké vagy az osztrákoké, Besszarábia az oroszoké, Dobrudzsa a törököké). Az idegenektől való tanulás örökös kényszere, átvenni mindazt, amit alkottak, állandóan valaki pótkocsijának lenni…
Ebből a komplexusból dölyfös építmény születik: a birodalmiság, mely arra hivatott, hogy a jelen parányiságát ellensúlyozza. A hangot az erdélyi románok adják meg, ők, akik a románok között a leginkább aláren­delt állapotban, a magyar arisztokrácia és a Habsburg-államgépezet „talpa alatt” éltek. Az Erdélyi Iskola még 1800 előtt zászlajára tűzi a latinitást. A románok a Dáciában megtelepedett római telepesek, és csakis azok egyenes ági leszármazottjai, a dákok pedig nyomtalanul eltűntek; és ezek a telepesek fajtiszta rómaiak, akiket Itáliából rendeltek ide. Nemes és birodalmi eredet, teljes ellentétben a kon­tinens széléről érkezett gyülevész népséget alkotó, „elfajzott” magyarokéval – ahogyan Petru Maior érvel az 1812-ben megjelent, A dáciai románok történetének kezdete (Istoria pentru începutul românilor din Dachia) című könyvében. A legtovább August Treboniu Laurian jutott el, aki az 1853-as A románok története (Istoria românilor) című munkájában kijelenti, hogy a rómaiak és románok teljes mértékű, közös identitással rendelkeznek, a románok történelme pedig Róma i. e. 753-as megalapításával veszi kezdetét.
Később Octavian Goga versben emlékeztette a románokat: „Hogy fejedelmi sarjak ők, / Egy messzi szép hazából, / S egykor övék volt, mind övék / E föld közel meg távol.”
A XIX. század második felétől a dákok újból képbe kerülnek, a történészek többsége mégis kitart a római származást előnyben részesítő előítélet mellett. Nicolae Densuşianu színrelépésével és a monumentális, A történelem előtti Dácia (Dacia preistorică) című művének megjelenésével (posztumusz kiadása 1913-ban látott napvilágot) a dákok újra lecsapnak, váratlanul és látványosan. Végtére is, a román komplexusoknak ki kellett termelniük egy Densuşianut is. Ő is tiszta nációnak tartja a románságot, de egyáltalán nem rómainak, hanem dáknak. Ez nem leminősítést jelent, sőt. Sok-sok évvel a rómaiak és a görögök előtt, itt, a prehisztorikus Dáciában büszke civilizáció létezett, amely szétsugárzott a világ minden tájára, de legalábbis Európa egészére mindenképp. Innen indult mindenki, a rómaiakat is beleértve. Nem a románok a rómaiak leszármazottjai, hanem bizonyos módon a rómaiak a románok utódai. Ami a nyelvi azonosságot is megmagyarázza: nem a román a latin nyelv, hanem a latinnak van „román” jellege. Ezek a zagyvaságok a román nacionalisták „őshonos-párti” irányzatának egyfajta bibliájává lettek. Densuşianu elméletét 1980 táján vette át a kommunista történetírás legprimitívebb, legnacionalistább közege, és ma is töretlen lendülettel vallják azok a románok, akik a dákokkal (sajnos csupán fiktív dákokkal) szeretnék kezeltetni komplexusaikat.
Egy másik – szintén XIX. századi – mitologikus elmélet középpontjában a függetlenségért vívott küzdelem áll, amelyet a keresztény Európának az oszmán terjeszkedés elleni védelmével társítanak. Így nyert magyarázatot – a hősiességet bizonygató érveléssel – a román államok megkésettsége, a folytonos háborúk okozta kopás következményeként, másrészt így figyelmeztetni lehetett a Nyuga­tot arra, hogy mégiscsak tartozik valamivel a románoknak. Innen ered az a nevetséges ki­jelentés is, miszerint a nyugatiak a román pajzs oltalmában építették volna fel a katedrálisaikat. Néhány egyedi esetre vonatkozó túlzás mellett létezik egy átfogó aránytévesztés is. A konkrét ferdítések között szerepel: az Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân – havasal­földi uralkodó: 1386–1394 – a ford.) diadalával végződött rovinei csata, amely valójában erősen bizonytalan tény marad; Călugăreni-nél Mihály Vitéz inkább veszített, mint győzött (a hegyekbe visszavonulva újrakezdte az offenzívát erős erdélyi… vagyis magyar támogatással); III. István (Ştefan cel Mare) pedig, bármennyi szakaszgyőzelem után is, de végül elveszítette a törökökkel folytatott háborút (mint ahogyan Moldva egy részét és Dél-Besszarábiát is).
Az általános túlzással kapcsolatban: a román–oszmán viszonyok konfliktusos része tulajdonképpen kevésbé nyom a latban, mint a román fejedelemségeknek az oszmán politikai és gazdasági rendszerbe való több mint fél évezredes integrációja. A románoknak azonban heroikus történelemre és dicső eredetre volt szükségük, hogy a jelen frusztrációit ellensúlyozzák.
A külföldi hatások túlhangsúlyozása szintén a XIX. században körvonalazódó, mindmáig napirenden levő magatartásforma. A különböző modelleket felmutató külföldiektől „bekerítve” és az országban élő, hasznos munkát végző avagy harácsoló idegenek által szorongattatva, a románok aligha maradhattak közömbösek a „másik” iránt. A csodálat és az ellenségeskedés között a teljes skála megmutatkozik, olykor az ellentétes attitűdök vegyülékével. Tény, hogy objektív okok (a lakosság kevert jellege, a történelmi fejlődés megkésettsége) miatt Romániában az idegen jelenlétnek és hatásoknak egyfajta „túltelítettsége” is érzékelhető volt. A románok egyrészt nem nélkülözhetik mindazt, ami idegen, másrészt igencsak szeretnének a maguk erejéből révbe jutni – nyilván a magatartásformák korról korra változnak, illetve váltakoznak. A görögellenesség a XIX. században tetőzik, majd enyhül és eltűnik. Törökellenességről, úgy tűnik, a románok esetében nem beszélhetünk, a harcias mitológia dacára (tehát nem is voltak annyira rossz viszonyban?). Az erdélyi románságot „elnyomó” magyarokról kialakult kedvezőtlen kép viszont hosszú ideig fennmarad. A maguk során az oroszok úgy jelennek meg egy adott pillanatban, mint a kis latin szigetet fenyegető szláv veszedelem. A XIX. századi Romániában a számbelileg egyre gyarapodó zsidókat marginalizálják; néhány egyéni kivétellel (nem túl sokkal) csak az első világháború után kapnak román állampolgárságot. Igaz, hogy gyors és tömeges letelepedésük, főleg Moldvában, aggasztónak tűnhetett. Létezik egy küszöb, amelyen túl, bármit is mondjanak a jó szándékúak, felütik fejüket az etnikai és vallási feszültségek. Nem kevésbé igaz viszont, hogy a zsidók (a többi kisebbséghez hasonlóan) vállalkozóbb szelleműeknek és hatékonyabbaknak bizonyultak az őshonos lakosságnál – akkor hát kié volt a felelősség? A románoknak nincs ínyükre, ha azt állítják róluk, hogy antiszemiták, vagy hogy korábban azok voltak. Az igazság az, hogy a román társadalomban meglehetősen széles körű volt az antiszemitizmus, bár egészen a második világháborúig nem öltött szélsőséges formát. A zsidóellenes megnyilvánulások távol álltak a cári Oroszország pogromjaitól. Ám ha a nácizmus előtti Németországhoz viszonyítjuk, az összevetés nem vet jó fényt Romániára: Németországban a zsidók lényegesen jobban integrálódtak (több volt a vegyes házasság; jelentős a zsidó egyetemi tanárok száma, ahhoz képest, hogy Romániában milyen kevesen állhattak erre a pályára…).

(Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál  Rostás-Péter Zoltán fordításában  megjelent könyvéből. © Humanitas)