Így például Bodola Lajos a Vöröstoronyi-szoros tüzérparancsnoka „az ágyu melletti tempókat, a czélzást, távolság” beállítását, a maglövést, „az ív-lövést, a kartács-lövés használatát s az ágyu-felszereléséhez tartozó szertár-kocsik beosztását” oktatja. Felhívja tüzérei figyelmét arra, hogy már a csatamezőre való kivonuláskor tanulmányozzák a terepet, hogy pontosan megítéljék a távolságot. A csatában rendszerint ő adja meg „az elevácziót (az ágyúcső felemelésének magasságát – a szerző megj.), a melyre az ágyut emelni kellett”.
A székely tüzérek egy részét Székelyföld és Barcaság szorosaiba elhelyezett ágyúk kezelésére küldik. A székely tüzérekből jut a Vöröstoronyi-szorosba is. Joós Elek, aki 1849 tavaszán alig 17 éves, a kézdivásárhelyi tüzériskola tanulójaként a kiképzésről később leírja, hogy ismereteit Gábor Árontól, Pap Sándor hadnagytól és Szabó Sá­mu­eltől szerezte. A gyakorlatok és a céllövészet mellett szabadidejükben töltéseket gyártanak.
A tüzérkiképzés, a tüzértiszti kinevezések és a tüzérek megfelelő pontokra való küldése Gábor Áron feladata, aki szintén részt vesz a képzésben. Kossuth kormányzótól 1849. május 12-én feladatul kapja, hogy a székely tüzérség számára a szükségleteknek megfelelő számban nevezzen ki magasabb rangú tüzértiszteket. Ekkor nevezi ki segédtisztjévé Nagy Sándort. A legkorábban kiképzett tüzéreiből lesznek a tisztek, de megjegyzi „a lángeszü székely ágyuhős hírnév” nagyszámú magyarországi fiatalt is „ide varázsolt, úgy hogy nemsokára legkitünőbb üteg parancsnokokkal rendelkezhetett s vivhatta meg a csatát, győzelmesen Uzon-Kökös között”. Amikor az uzoni csatában elesik, tüzérei nagyszerűen harcolnak.

A kitűnő céllövő
A székely hadsereg főparancsnoka, Gál Sándor is ellenőrzi a kézdivásárhelyi tüzériskola színvonalát. Amikor 1849. május 11-én meglátogatja a tüzériskolát, több gyakorlatot tekint meg. Szabó Sámuel elmondja, hogy Gál Sándor „nagyon megelégedve távozott el körünkből. Annyit írhatok is, hogy jobb lovas ágyu melletti tüzérek széles Magyarországon nincsenek, mint itt s egyáltalában: a székely újonczok nagyon hamar és jó sikerrel taníthatók”. Gál Sándor szerint Gábor Áron „nemcsak remek mesterember volt (...) hanem ügyes ágyúöntő, rendkívül ügyes ágyúmester”, olyan ember, aki „hazafiúi bátorsága által hős is volt”. Ha a szükség úgy hozta, az ágyúöntő műhelyből ment és vezette a tüzérséget. A céllövészetben pedig igazán utolérhetetlen. Gál úgy emlékszik, hogy Gábor Áron „maga célzott az ágyúkkal, és az ő szeme nem tévesztett soha egyetlen lövést sem”. Bármilyen jelre és távolságra lévő célt képes volt telibe találni. Gáltól tudjuk, hogy a rikai csatát megelőző napon „fogadásból hatos golyóval (hatfontos ágyúgolyóról van szó – a szerző megj.) egy lóra célzott és ezerkétszáz méterről az állatot telibe találta, ami természetesen rendkívül nehéz volt és más aligha lett volna képes utánozni őt”. Gál Emlékiratában megemlíti, hogy „a Gábor Áron által irányított lövések annyira jól célzottak voltak, hogy egy lövés se esett, amelyik ne okozott volna zavart és halált az ellenség között”.

A magyar tüzérség
Dr. Csikány Tamás hadtörténész rámutat, hogy az 1848/49-es szabadságharc idején, néhány hónap alatt – a lehetőségekhez mérve – sikerült jól működő magyar hadiipart teremteni, a gyalogság és a lovasság mellett, a magyar honvédség keretében, megfelelő arányú tüzérséget szervezni. Az ezredek többségét a gyalogság alkotja, egynegyedét, hatodát a lovasság, a lövegek száma eléri a 3–4-et. Háromszéken, később Székelyföld területén, Gábor Áron szervezi meg az önálló székely tüzérséget.
A magyar tüzérség mint külön egység nem alakul ki. Magja az Osztrák Birodalomtól „örökölt” öt tüzérezred, amelynek jelentékeny része cseh és osztrák nemzetiségű. 1848 második felében, amikor a magyar forradalom vezetői és az osztrák uralkodóház közti viszony szakadáshoz vezet, a magyar területen állomásozó tüzérezred tüzérei döntésre kényszerülnek. A honvédségbe 250-en lépnek be önkéntesen, a többség, mintegy 800-an, elvileg mint hadifoglyok segítik „kielégíteni az egyre növekvő löveg- és lőszerigényt”. 1848 őszén, amikor a honvéd tüzértisztek és a lövegek száma arányaiban szerény, értékelhető Gábor Áron tevékenysége. A székely ágyúk megtervezésének mintája természetesen csak az lehet, melyet a kiváló székely ezermester, Gábor Áron az osztrák hadseregben ismert – írja Csikány Tamás.
Magyarországon külön honvéd tüzérezredet nem szerveznek, de az ezredek keretében működő ütegek mozgékonyak és hatékonyabbak. Az eredményes szervezés következtében a tüzérség fejlődése gyors. A haderő 5 százalékát alkotja a tüzéri állomány, de a lövegek és a tüzérség száma rohamosan nő. Amíg a honvédség a téli hadjárat kezdetén 32 tábori üteggel (192 löveg) rendelkezik, addig 1849 nyarán már 500 löveggel, azaz több mint két és félszeresével.

Az ágyú mögött
A Szabó Sámuel főhadnagy által közzétett fizetési lajstrom alapján ismerjük az ágyút kezelők székelyföldi tisztségét, fizetési besorolását. Eszerint a személyzet tagjai: a tűzmester, a tizedes, a főágyús, az alágyús. Hozzájuk számítható még a harsonás (vagy trombitás), a szekerész őrmester, a szekerész tizedes, a főszekerész és az alszekerész. Ez utóbbiak az ágyúk szállításában, míg az elsők az ágyúk működtetésénél nélkülözhetetlenek. Ha a szükség megköveteli, akkor a szállítást biztosító személyzet is részt vesz az ágyúk működtetésében. Bár az előírás szerint az ágyúkezelők létszáma kilenc fő, a löveget tüzérhiány esetén három személy is kezelheti. 1848. december 13-ára, a Rikai-csatára emlékezve László Zsigmond, Gábor Áron egyik tüzére elmondja, hogy Jusztina, Gábor Áron élettársa is segíti a tüzérek munkáját, „mint 8-dik szám fungál”.
Gábor Áron, az egykori csíksomlyói kollégium eminens diákja, tüzéreit többnyire a diákok közül toborozza. A tüzérek sorozása 1849 tavaszától válik rendszeressé. Kezdetben a legénység száma 6, később 7–8-ra emelkedik, majd fokozatosan eléri a honvédségnél előírt létszámot, a 9-et. 1849. április végén a Törcsvári- és a Tömösi-szorosban felállított 14 ágyú kezelésére 133 tüzér állt rendelkezésre, egy ágyúra számítva 9–10 személy. 1849 tavaszától kezdve a székely ütegeknél 40–50 tüzért, szekerészt alkalmaznak. Az 1849. június 26-ai levelében Szabó Sámuel írja, hogy tervbe veszik három üteg kézdivásárhelyi öntését, felszerelését, a tüzérekkel, szekerészekkel együtt 170 személyt kell kiképezniük, előállítaniuk, azaz ágyúkként 9–10 tüzért és szekerészt. Az első székely tüzér, aki hősi halált halt, a kézdivásárhelyi Jancsó Mózes tizedes volt, aki a Bodola Lajos parancsnoksága alatt álló első 6 ágyúból álló üteg tüzérségében a 3-as szám, az irányzó. Az 1849. február 4-ei orosz–székely csatában veszti életét.
Nagy Sándor tüzérfőhadnagy, Gábor Áron hadsegéde az elsők közt ismerteti az ágyúk működtetését, a tüzérek feladatkörét. Többen foglalkoztak e kérdéssel, a számozás szerinti feladatkört dr. Csikány Tamás hadtörténész nyomán mutatjuk be: „Az 1-es szám feladata volt a lőszer behelyezése a lövegcsőbe, amit a 2-es szám töltőfával a cső fenekéig tolt. A 3-as szám végezte a legfelelősségteljesebb munkát, ő volt az irányzó. Szabályzat szerint neki kellett a csőfaron lévő gyújtó lyukon keresztül felszúrnia a lőszerburkot, behelyezni a gyutacsot, aminek vásznát szintén megsértette. Ezt követően ujjával vagy tenyerével letakarta a lyukat és irányzott. Ebben segítségére volt az 5-ös szám, aki a mozdonyrúddal mozgatta a talpszár végét. E művelet befejezése után az irányzó – nyilván az ütegparancsnok vagy a tűzmester parancsára – kiadta a „Tűz!” vezényszót, és elvette kezét a gyújtó lyukról. Ezt követően a 4-es szám a kezében lévő égő kanócot a gyutacshoz érintette. Lövés után a 2-es szám csőkefével kitörölte a csövet, nehogy izzóanyag maradjon benne, és elölről kezdődött a művelet. Az üteg többi tüzére közben folyamatosan hordta a lőszert a mozdonytól, illetve a lőszeres kocsitól”.
Gábor Áron ágyúinál, akárcsak a tábori lövegeknél, általában háromféle irányzást alkalmaznak. Az oldalirányzást a lövegtalp oldalirányba való mozgatásával érték el. A távolsági irányzásnál használják a vízirányos (vagy törzslövést), a csőfeletti és az emelékes lövést. A vízirányos lövésnél a lövedék az első földre érésekor felpattan. A csőfeletti irányzás hagyományos célzást tesz lehetővé, az emelékes célzáskor a löveg irányzója felbecsüli a távolságot, majd az emeléken lévő táblázati értéknek megfelelően beállítják a cső magasságát...

(folytatjuk)