Erdővidék több évtizedes hagyományának egyik legjelesebb éltetője Vágási István. A baróti fiatalember szabad idejének jelentős hányadát a baróti Csala kürtje, valamint a magyarhermányi és a Hargita megyei székelyzsombori fúvószenekar vezetése teszi ki. A nemrég lezárult esztendőben a három zenekarral százhatvanhat próbát tartott, és tavasztól őszig alig akadt olyan hétvége, amelyen valahova ne kellett – dehogy kellett, akart! – volna fellépésre mennie. Azt mondja, bár sok tekintetben megterhelő a feladatok ellátása, ám számára ez az életmód az igazán megfelelő: nemcsak szórakozik, de zenéjével örömet is szerezhet a hallgatóknak, és a fiataloknak olyan tudást adhat, ami egész életükre hatással lesz.
– Fiatalon váltál az erdővidéki fúvószene meghatározójává. Honnan az indíttatás?
– Családunkban több nemzedék óta jelen van a zene. Nagytatám, Vágási Antal vezette a sófalvi fúvószenekart, édesapám, Vágási András, aki 1973-ban került Barótra, a kezdetektől a köpeci bányavállalat keretében működő zenekar tagja volt. A következő a sorban bátyám, ifjabb Vágási András lett, aki a pionírzenekar tagja volt. Én általa jutottam el 1989-ben Kónya Pali bácsihoz, akitől megtanulhattam, hogyan, miként kell fogni a hangszert. Sajnos, ez az időszak nem tartott sokáig, mert a forradalmat követően az együttes hosszú ideig szünetelt, én pedig csak annyit tanulhattam, amennyit édesapámtól otthon ellestem.
– Mesélj, mikor és hogyan indult újra a baróti fúvószenekar?
– 1995-ben Krizbai Imre baróti református lelkipásztor, Kónya Pál karnagy és az olaszteleki Kósa Bálint megalakította a Csala kürtje fúvószenekart. Hívó szavukra a régi zenészek közül sokan eljöttek, újra szerepet vállaltak. Én tizenöt-tizenhat esztendős voltam akkor, alt kürtöt fújtam, s nagyon élveztem a felnőttekkel, a tapasztaltakkal való munkát. Mindannyian lelkesek voltunk, örvendtünk, hogy újból van, kivel játszani. Munkánk eredménye hamar meglátszott, s újjászületésünk után egy esztendővel nemcsak a Nagybaconban tartott találkozóra vagy kosaras bálokba és temetésekre, de Szolnokra is elhívtak. Ez az időszak 2002-ig, Kónya Pali bácsi megbetegedéséig tartott.
– Ezt követően vetted át a zenekar vezetését?
– Nem éppen. Dimény János iskolaigazgató 2003-ban javasolta, menjek el Rétyre karnagyképzőre. Örök emlék marad, hogy akkor megismerhettem a néhai Kelemen Antalt, akinek hamar elnyert barátsága nagy hatással volt rám. Még abban az évben megpróbáltam újjászervezni a Csala kürtjét, de az egykori tagokat nem sikerült megszólítanom: hiába hirdettem ülést, a teremben rajtam kívül csak édesapám és a bátyám volt jelen. Három év telt el, amíg Bíró János kezdeményezésére és a város akkori polgármestere, Nagy István támogatásával ismét – ezúttal sikeresen – megszerveződtünk. Ez 2006. október 4-én történt, karácsonykor pedig már a református templomban léptünk fel. A 2007. március 15-i ünnepségen már tizenöten fújtunk, augusztusban pedig első alkalommal megszerveztük az azóta egyre népszerűbbé vált baróti találkozót is.
– Három zenekart vezetsz, s bábáskodsz egy negyedik létrejötte mellett. Mennyire hasonlítanak, illetve mennyire sikerül más-más arcot adni nekik?
– Magyarok, székelyek vagyunk, s ennek a zenéből is érződnie kell. Himnuszaink, népdalaink és a csárdásegyvelegek, a Hunyadi-, Szamosmenti-, Rákóczi- vagy Szent László-induló mellett mindegyikünk tarsolyában legyen valami olyan, ami megkülönböztet egymástól. Legyen valami olyan, amit jobban tudunk, mint a másik: ki a dixielandet, ki a filmzenét, ki a latin-amerikai ritmusokat ismerje jobban. Ennek egyaránt örvend a zenész és a közönség.
– Mennyire nehéz az egyesületeket működtetni, az anyagiakat előteremteni?
– Helyben az önkormányzatokra, közbirtokosságokra, vállalkozó barátokra számíthatunk, bátyám, András vállal oroszlánrészt az anyagi fedezet előteremtésében. Ő a pályázati felelősünk, aki nemcsak a helyi és megyei tanácshoz és a Communitas Alapítványhoz írja meg a pályázatot, de arra is volt példa, hogy a bányabezáró programon keresztül szerzett pénzt felszerelés vásárlására.
– Ha egy-egy felvonulásotokon végigtekintünk rajtatok, nem lehet nem észrevenni, hogy az idősebb kollégák mellett bizony szép számban akadnak fiatalok is. Most, amikor nagy a számítógép és az internet varázsa, mivel sikerül bevonni, „lekenyerezni” a fiatalokat?
– Szerepet játszik ebben a fúvószene erdővidéki hagyománya is. Az idősebbek történetei sok gyermeket megfognak, de ott van a szülők bátorítása is: menjetek, jó dolgokat fogtok ott tanulni, szeretni fogjátok. És tényleg szeretik, hogy közösséget alkothatnak, kirándulásokon vehetnek részt, s közben tanulhatnak is. Mert igenis szeretnek tanulni. Külön-külön foglalkozom velük, megmutatom a trombitában, tenorkürtben, klarinétban, szaxofonban, harsonában és tubában rejlő szépséget, ők azonmód megpróbálják magukévá, egyedivé tenni. Megragadnám az alkalmat és népszerűsíteném legújabb felhívásunkat: ismét a fúvószene iránt érdeklődő gyermekeket és fiatalokat várunk a Csala kürtjébe! Részletekért keressenek meg Facebook-oldalunkon vagy a www.csalakurtje.ro honlapon, vagy egyszerűen csak szólítsanak meg az utcán.
