Alig huszonöt esztendővel később, Sepsi­szent­györgyön az irodalmi magasságokból leomló kép már a „van itthon valaki” sűrűjébe helyezi át a cselekményt, felszámolja a pénzhez kötődő babonát, kortárs iszonyok és félelmek pohárgyűjteményének elemeiből már nem a mindenkori betörővel itat sóhajtásnyit, hanem a kifosztásra érett családdal. Tetten ért, majd hatóságilag elengedett betörők, útonállók és részegen padlóra heverő kiútkeresők körtáncához húzza a nótát a Rendszer az ötvenes években még gyümölcsösökkel és zöld lankákkal tarkított Kert­város mai maradványai között.
A Szemerja fölé magasodó Kertváros és a nyúlványává vált gettó olyan társadalmi ütközőövezetté vált, amely lassan ellehetetleníti a határmezsgyén lakók mindennapjait. A napokban egy igencsak alulvilágított kertvárosi utca magánházában tetten ért éjszakai betörő és a vele farkasszemet néző kisgyermekes család esete önmagában nem újszerűsége vagy előre nem láthatósága miatt döbbenetes, hanem egy köztük álló lomha, abszurd és tehetetlen rendszer anakronisztikus léte miatt. Ugyanazon az éjszakán, egy óra különbséggel, keresztbe állított gépkocsival próbáltak egy arra autózó fiatalt megállásra kényszeríteni, szerencsére sikertelenül. Egy olyan hatalom taszítja egymásnak ezeket az embereket, majd vonja meg fellengzősen vállát az események bekövetkezte után, amely politikai nyilatkozatok miatt képes terrorelhárító ügynökök seregét ráállítani polgárokra, amely napi 2000 lej körüli pénzösszeget áldoz egyetlen – korrupciós tettek elkövetésével gyanúsított – adófizető megfigyelésére és lehallgatására, nemzetiségi szimbólumok, szavak és szólamok közigazgatási cenzúrázásával tölti ki idejét. Teheti, hisz az elmúlt huszonöt év elbaltázott szociális politikája érvényesíthetetlen jegyzőkönyvek, behajthatatlan büntetések és megtorolhatatlan bűncselekmények roncstemetőjévé változtatta az országot. A négyévente szavazógéppé felbalzsamozott emberszabásúak pedig boldogan tűrik a vérátömlesztést, amely minden kirablásra ítélt, a polgári öntudatot és etikát még őrző család és az életkörülményei miatt mindezt már rég feledő látogató között történik. Hisz az egyik által befizetett adók és egyéb terhek tömkelege intravénásan vándorol vissza a túlélőkhöz létsegély képében. Az átömlesztést kitaláló hatalom vérlázító tunyasággal ápolja ezt a kényszeranyasági állapotot, amely által velünk hordatja ki „az élet él és élni akar” egyszerűségében létező, torkunkat majdan ösztönének hívó szava miatt elvágó „gyermekeinket”.
A kimerevedő képben döbbenet, félelem, a szomszédok ijedt némasága és a Kun Árpád-i egyenlőség. Mert itt is együtt süllyed és emelkedik a mérleg nyelve. A nincstelenség és a becsületes munkával szerzett „alig-vanság” agóniája között nem a szembefeszülő feleké a felelősség, hanem azoké, akik az európaiság és a demokrácia álarca mögé bújva leplezik évek óta diagnosztizált impotenciájukat és inkompetenciájukat.
Most még győzött a felelősségtudat. Nem folyt vér, nem követte vérbosszú, nem lobbantak lángra házak. Fenyegetések viszont elhangzottak. Az éjszaka hűvösében fél órán át sakkban tartott látogató a rendőrségre került, majd szabadlábra lökte a törvények sajátosan abszurd labirintusa. Mert félelemben lehet élni. Félelemben jó élni. Csak ha a két oldal összemosódik az enyém-tied-övé tisztázatlansága folytán, s a gettók városméretűvé válnak mindannyiunkban, ki fog a promenádon vasárnaponként végigsétálni, zsebében a pengő adólejekkel, elvtársak?

Klárik Attila