Szokatlan szememnek, kételkedünk igazában a néhány napos hírecskében, amely szerint az újságolvasás hete kezdődik a bécsi kávéházakban, tematikus beszélgetésekkel körítve. Több kávéházi újsággal várják a nagyérdeműt a Monarchia egykori fővárosában. Az eseménysorozatot – talán csak egy régi szokás felújítását – az Osztrák Újságok Szövetsége és a bécsi kávéházak egyesülete közösen szervezi.
Éveken át, ha közelébe kerültem, megvásároltam a Bécsi Naplót. De érdeklődéssel forgattam a szerkesztőségbe rendszeresen befutó, mindössze nyolcoldalas Bécsi Postát is, a Bornemissza Társaság kulturális értesítőjét. Jó volt tudni, milyen magyar nyelvű kulturális, művelődési lehetőségek és programok várják a bécsi magyarokat, ha felállnak a tévé, a számítógép és az okostelefon mellől. Hát ezentúl az irodalmi kávéházakban is eltölthetik szabad idejüket. Ha tehetik, miért ne követnék Párizs, Budapest, Bécs, Nagyvárad hírlap- és szépírói, költői, tárcaregény-alkotói hagyományait? Nemcsak a letűnt idők híres szalonjaiban, frakkban-klakkban, hanem korunk vasalt öltönyeiben is fenntarthatjuk, megvédhetjük véleményünket, nézeteinket!
Létezett kávéházi irodalom és irodalmi kávéház. Nemcsak magyar területen, hanem francia, bajor, osztrák, cseh, lengyel, horvát földön is. Az Ady által Pece-parti Párizsként emlegetett Nagyváradot már az 1870-es évektől a kávéházak városaként tartották számon, pedig akkor még igencsak vidékies volt. Sehol sem voltak olyan exkluzív, impozáns szecessziós paloták, mint a Fekete Sas, az Emke, a Pannónia vagy az Apolló... A XX. század első évtizedére a két fővároséval vetekedő kávéházi élet jött létre a mai határvárosban, ahol a fényűző berendezéseknek Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula kölcsönzött valódi rangot. A példa adott, követendő, nem utópia!
A Székelyföld kulturális fővárosa program irányítóinak ajánlanám Péter I. Zoltán témába vágó, nemrég megjelent, kétkötetes helytörténeti remekművét.
