Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színházban az ünnepi műsor a Himnusz eléneklésével kezdődött, Babos-Szélyes Margit szopránját a teremben lévők kísérték, a több nemzetiségű közönség egyaránt állva tisztelve meg a magyarság imáját. Lukács Bence Ákos, Ma­gyar­ország csíkszeredai konzulátusának mun­katársa kiemelte, bár a Himnusz a magyarságra jellemző pesszimizmus látszatát sugallja, de fő üzenete a mához biztatást nyújt és jövendőt ígér – ezt erősíti az utóbbi négy évben zajlott nemzetegyesítés is. A Him­nusz minden magyar számára egyértelművé teszi: a haza ott van, ahol a kultúra, mondta a konzul, aki szerint a kul­túra nemcsak eddigi értékeink tisztelete, hanem késztetés arra, hogy a mind­annyi­unkban rejlő készségeket ­felemeljük.
A Himnusszal kapcsolatban Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke azt emel­te ki, nemzeti imánk számunkra, háromszékiek számára karácsony óta még fontosabb, ugyanis ekkor akarta Bukarest elnémítani hangunkat. S bár a régi bölcsesség szerint háborúban hallgatnak a múzsák, mi kifogtunk az ellenünk háborút indítókon: egyik kezünkkel védekezünk, a másikkal építkezünk, közösségi összefogással megmentettük Him­nuszunkat, nem engedtük megfélemlíteni magunkat – mondta Tamás Sándor. A kultúra terén kiemelt fontosságú a helyi értékek jelenléte, a jó közösség pedig elismeri kiemelkedőt alkotó művészeit – ez a gondolat volt az alapja a Háromszék Kultúrájáért Díj létesítésének, melyet 2013-ban Szilágyi Zsolt, 2014-ben Gazda József vehetett át, idén pedig egy életen át a közösséget szolgáló, diákok számtalan nemzedékét a szépre tanító Kosztándi házaspár érdemelte ki az elismerést – jelentette be a tanácselnök. És kedveskedésként a díjazottaknak, de a közönségnek is a Kosztándi B. Katalinról és Kosztándi Jenőről készült portréfilm levetítése következett.
A díjazottak laudációját Vargha Mihály olvasta fel, ezt követően Kosztándi Jenő az őrá oly jellemző humorral köszönte meg az elismerést. Elmondta, jó néhány kitüntetésben volt már része, diákkorában díjazták a kommunisták egy Krisztus-rajzról készített másolatáért, később az első párttitkár előszobájában már hiába várt a kitüntetésre, mert mire rákerült volna a sor, a traktoristák mind elvitték. Aztán festett egy oltárképet, a templomból kijövet idős asszony kezet akart csókolni neki: „ekkor értettem meg, mit jelent egy jó kép” – fogalmazta meg életére szóló tanulságát. De kitüntetésnek nevezte azt is, hogy Hegedüs Ferencnek köszönhetően galériát kaptak ajándékba Kézdivásárhelyen, és a mostanit, a háromszéki közösség elismerését is. Kosztándi B. Katalin köszönőbeszédében az őt ért csodákról szólt: annak tartja, hogy a képzőművészeti egyetemre felvették, annak tartja, hogy látásámódját, véleményét a világról megalkothatta. Meglá­tásában egy munka nem azért születik, hogy kiállításra kerüljön, hanem a művész saját örömére alkot, hitvallásának pedig azt tartja, az ember mindig azt tegye, amit tisztességesnek, igazságosnak, szentnek talál.
A Székelyföldi Grafikai Biennále nemcsak minőségében cseperedett felnőttkorúvá, miként az Erdélyi Művészeti Központ kiállításmegnyitóján Vécsi Nagy Zoltán, az EMÜK vezetője és Siklódi Zsolt, a grafikai szemle kurátora kiemelte, hanem díjaiban is gazdagodott: a fődíj és a biennálét létrehozó három székely megye díja mellett két különdíjat is kiosztanak immár. A Zereda Művésztelep díját Tordai Levente vállalkozó adta át Laka­tos Gabriellának (Románia), a Pulzus Művésztelep díját annak művészeti vezetője, Berze Imre jelentette be, a díjazott Filep Norbert nem tudott részt venni a gálán. Maros megye elismerését, a Nagy Pál-díjat Péter Ferenc szovátai polgármester nyújtotta át Indonézia bukaresti nagykövetének, a díjazott  Reno Megy Setiawan képzőművész szintén nem volt jelen. Péter Ferenc bevezetőjében szóvá tette, egyik szeme sír, a másik nevet, jó ugyanis, hogy egy kisváros polgármestereként képviselheti a megyét, de rossz, hogy Maros megyében a Székelyföld szó még mindig rövidzárlatot okoz. Hargita megye díját, a Nagy Imre-díjat egy lengyel – Magda Szplit – és egy bolgár – Teodor Asenov – képzőművész érdemelte ki, beszédében Borboly Csaba tanácselnök a grafikai szemle fontosságáról szólva kiemelte, minél több hasonló, közös programra lenne szüksége a Székelyföldnek, az ünnepnapról szólva meg annak a meggyőződésének adott hangot, a kultúrának, a nyelvnek minden gát és megszorítás ellenére sem szabhat semmi határt. Háromszék Plugor Sándor-díját Tamás Sándor adta át Kárpáti Gergely (Magyarország) képzőművésznek, míg a biennálé fődíját Hegedűs Csilla volt kulturális államtitkár, rövid ideig művelődési miniszter nyújtotta át Szőke Erikának (Szlovákia). Az RMDSZ politikusa beszé­dében a Székelyföldet a második világháború után önmagát hihetetlen erőfeszítéssel felépítő Japánhoz hasonlította, mely mára műszaki téren megkerülhetetlenné vált: ugyanígy a grafikai szemle hozzájárul ahhoz, hogy e művészeti ágon a Székelyföld is megkerülhetetlenné váljon. Óriási lépés a Székelyföld elismerésére, hogy immár 33 ország művészei tudnak létéről, következésképp környezetük is tudomást szerez róla, és akkor már csak idő kérdése, hogy környezetünk is elismerje – jelentette ki Hegedűs Csilla.
A magyar kultúra és a grafikai szemle díjátadó gálája kettős ünnepség zenei betétéről a sepsiszentgyörgyi Improvíziók 2.2 zenekar gondoskodott.