Fekete Réka
Az elmúlt huszonöt esztendő alatt nem volt egyetlen olyan kormánya sem az országnak, amely igazán meg akarta volna reformálni a hazai oktatást. Miniszterek jöttek-mentek, mandátumuk elején spóroltak, választásokhoz közeledve bőkezűen osztogattak, tevékenységük kimerült a rendszer folyamatos átszervezésében – lásd a szakoktatást! –, és alig akadt próbálkozás a módszerek és a tartalom megváltoztatására.
Márpedig az már a kilencvenes évek elején bebizonyosodott, hogy a korábbi diktatórikus módszerekkel nem lehet önálló gondolkodású, kreatív fiatalokat nevelni. Éppen ezért tekintettük áttörésnek a sok vajúdással megszületett új tanügyi törvényt, mely mind a kisebbségi oktatás tekintetében, mind pedig az egész rendszer vonatkozásában új szemléletet ígért. A 2011 januárjában életbe lépett jogszabály ellenben azóta elveszítette fényét, négy elpazarolt esztendő elteltével sincsenek új tantervek, tankönyvek, az előkészítős és elsős diákok kivételével mindenki tanul a régi módszerek szerint, a románt továbbra sem idegen nyelvként, így még jó néhány nemzedéknyi magyar diák bukdácsol az érettségin, és válik esélytelenné a munkaerőpiacon.
Arról, hogy a törvény mely előírása milyen okból nem lépett gyakorlatba, a minisztériumi tisztségviselők egymásnak ellentmondóan nyilatkoznak, hárítják a felelősséget a tankönyvírókra, a kiadókra, a liciteket megfellebbező vállalkozókra – mindez történik az adófizető állampolgár pénzén, aki szeretné, hogy gyermeke versenyképes legyen egy olyan világban, ahol a kommunikáció, a kreativitás, az önálló gondolkodás és cselekedet az alapja az érvényesülésnek. Ha a jelenlegi ütemben történik a törvény alkalmazása, csak tíz esztendő múlva lépi át az iskolakaput az az óvodásnemzedék, melyet egyazon szemlélet szerint oktatnak előkészítőtől tizenkettedik osztályig, és talán addigra a pedagógusképzés is igazodik a készségfejlesztést követő oktatáshoz. Mert nemcsak a tanterveknek, tankönyveknek kell változniuk, hanem a tanítóknak, tanároknak is, akiknek el kell mozdulniuk a tábla és a katedra mellől, életszerűbbé téve a tanórákat, egyébként a számítógépen, interneten felnövő tanítványaiktól távol kerülnek.
Kapkodásból, összevisszaságból kaptunk már eleget, ideje lenne végre következetesen építkezni, de azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy nem csak az oktatáspolitikai csatározások ellenségei a haladásnak, hanem az idő múlása is. Mert minél később történnek meg a lényegi változások, annál több fiatal válik itthon esélytelenné, és keresi boldogulását külföldön.
