A lélek problémái is sokszor vezethetők vissza valamilyen hiányállapotra, és vonják maguk után láncreakcióként a megpróbáltatásokat.

Mostanában gyakran hallom: Szeretethiányban szenved, azért ilyen. Milyen is? Zárkózott, piszkálódó, lehangolt, agresszív. A helyzet azért említésre méltó, mert szenved az érintett egyén, de rossz hatást gyakorol a közösségre is. A probléma ismét a szeretet körül forog.

Vajon miért ennyire önromboló és közösségromboló a szeretet hiánya? A kimagasló szellemiségű Rabindranáth Tagore így fogalmaz: ,,A szeretet a legnagyobb boldogság, amit az ember elérhet, mert csak a szeretet által tudhatja meg azt, hogy több önmagánál, és hogy egy a mindenséggel." Vagyis szeretet nélkül ő is ,,csak egy a sok közül", aki ha fizikailag nincs jelen, senkinek sem hiányzik, és ilyen módon nem lehet részese az örökkévalóságnak, amelyre a lelke legmélyén mindenki vágyik.

Nem furcsa, hogy a többszörös gyilkos, túszejtő terrorista belső motiváltsága is mindig abból fakad, hogy hagyjon maga után maradandó jelet? És hogy miért vállalja a akár a gyilkolást is egy csoport nevében? Mert így tartozik valahová, hiszen ,,akit nem szeretnek — mindenütt egyedül van". (George Sand)

A szűkös anyagi körülmények közt tengődő családok gyerekeinél nagy a ,,szeretetéhség", de a gazdag, elfogult szülők gyerekei is ugyanez ok miatt lázadnak, ,,törnek borsot" a szülők, a társadalom orra alá. Az ok tehát nem az anyagi helyzetben keresendő. Valószínű, hogy akik nem tudnak szeretetet adni, ők maguk sem kaptak, és szenvednek tőle, bezárkóznak, esetleg a bó­dulatban vagy a szakmai megvalósításokban keresik a pótlást. Ők maguk legtöbbször nem is ismerik fel a bajok forrását.

Az orvoslás így távolabbról kezdődhet, egy rokontól, egy baráttól, egy tanítótól, és eljuthat az apáig vagy anyáig, aki észrevétlenül fokozatosan elfelejtette szeretni gyerekét, akár önmagát is.

Aki megpróbálkozik ezzel a szeretetpótlással, az merítsen erőt a magyar közmondásból: aki szeret, kétszer él.