– Mit jelent számodra ez a program, és mire tértél ki ezen a kétnapos képzésen?
– Hát ez jó kérdés, nem is olyan könnyű egyszerűen válaszolni rá. Annyi élmény, annyi felkészülés, annyi munka mellett a lényeg mégsem ez, hanem az, ahogyan a diákokkal, gimnazista vagy középiskolás diákokkal együtt lehetünk. Ha a családról, párkapcsolatról szóló elképzelésük, álmaik, vágyaik előjönnek ezeken az órákon, az hihetetlen találkozás, élmény, és kölcsönösen tanulunk egymástól. A program, ez a két nap azt az ívet követte, amit a családi életre nevelésben ajánlunk és követünk. A gimnazistákkal azzal indítottunk itt is, hogy az élet egy csoda, Isten ajándéka. A magzati élet bemutatásával tudatosítottuk a gyerekekben, hogyan kezdődik az élet. Aztán sorra vettünk gyakorlatokat, amelyek rávezetnek a saját élmény megtapasztalására, a kommunikációra, az önismeretre. A középiskolásoknál pedig kiemeltük a serdülő fiúkkal, lányokkal kapcsolatos elvárásokat, a koruknak, saját fejlődésüknek megfelelő jellemvonásokat, érzelmi, lelki, biológiai összetevőket. Aztán kitekintettünk az oly sok fejtörést okozó, sokszor kényes, szexualitással kapcsolatos kérdésekre is.
– Hogyan szólíthatnánk meg azokat, akik családórát tartanának? Gondolok itt szülőkre, pedagógusokra?
– Azt tapasztalom, hogy a főegyházmegyében a program népszerűsítése életszerű, hiteles, és azt gondolom, mint információ, eljut az érintettekhez. Ami hiányozhat, az a bátorítás: hogy igen, merjem én is elkezdeni. Általában a szükséghelyzet az, ami végül is motiválja a szülőt, pedagógust, amikor már szinte tarthatatlan a helyzet, amit látunk a diákoknál, és valamit tenni kell. Amikor ez a szükséghelyzet eléggé erős, megérinti egy-egy pedagógus szívét, akinek Isten belehelyezte a lelkébe ezt az ügyet, akkor kopogtat, jelentkezik. A másik vonal pedig a már dolgozó pedagógusok: az ő hírük, tapasztalatuk továbbmegy, úgy is sokan szoktak jelentkezni.
– Szülők belapcsolódnak-e?
– Igen, a szatmári egyházmegyében ez működik, vannak szülők az osztályokban dolgozó csapatokban. Az egyik tag tanár, osztályfőnök, de gyakran a másik személy egy szülő. Persze, nem olyan egyszerű elindulni, de kis biztatással nagyon jól tud ez működni, nagyon hiteles a diákoknak, és én biztatom szülőtársaimat, hogy otthon, a családban elsősorban, de az iskolában is legalább olyan fontos ezt felvállalni, mint sok más mindent, ami ránk van bízva.
– Tehát akár a szülők is, akik úgy érzik, hogy gyerekeiknek erre szükségük van, lépjenek, pedagógussal vagy szakemberrel közösen próbálják elindítani ezeket a programokat?
– Így van, kapcsolódjanak be, szükségünk van a segítségükre, mert csak iskolai pedagógusokkal nem lehet teljesen lefedni a tevékenységet.

Bakó Marika