A történelmi Magyarország egyik nagy fontosságú keleti kapuja az Ojtozi-szoros előterében helyezkedik el. Itt, a Csernika patak hídjánál volt az ezeréves haza határa, átkelőhely Magyarország és a román királyság között. „Az egykori Háromszék – ma Kovászna megye – egyetlen települése éppen Sósmező, amelyet az 1968-as adminisztratív-területi átszervezés következményeként a moldvai Bákó megyéhez kapcsoltak.
Átvágták volna Moldvához Ojtoz falut is, ha ezt a helybéliek és az akkori rajoni – járási – vezetés nem akadályozza meg. Így alakult ki az a groteszk helyzet, hogy a Sósmezőből, Gorzafalvából, Herzsából és Fűrészfalvából alakított nagyközség neve ugyancsak Ojtoz. A jámbor utazó keleti irányban elhagyja a Háromszékhez tartozó Ojtozt, és ettől három kilométerre újra, anélkül hogy visszafordulna, az Ojtoz településnévvel találkozik” – vázolta az abszurd helyzetet néhai munkatársunk, a vidéket többször bejáró Sylvester Lajos.
Földtani szempontból olyan ponton fekszik ez a falu, ahol a Keleti-Kárpátok ó-harmadkori homokkőövezete érintkezik a kőolajtelepekben gazdag, fiatalabb korú üledékekkel. A XIX. század végén alapos kutatásokat végeztek itt a monarchia magyar geológusai (Böch János), feltárták azokat a telepeket, amelyeket jelenleg is kitermelnek.
A mai Sósmező lassan népesedett be román anyanyelvű munkásokkal és a környező falvak magyar katolikus csángóival, akik őshonosként telepedtek ide. Mondanunk sem kell, hogy számuk fokozatosan elapadt, ma alig néhány személy vallja magát magyarnak Sósmezőn.
Az Ojtoz-patak völgye a hadak vonulásának útja volt, török és tatár itt vonult be Erdélybe, s ez volt a hadak útja mind az első, mind a második világháborúban. Sósmező és az Ojtozi-szoros hadtörténete eseményekben gazdag, könyvtárra menő az irodalma. Az Ojtoz vizét követő út megkönnyítette a csempészetet, az árucsereforgalmat, később korszerű kereskedelmi útként Erdély és Moldva között teremtett kapcsolatot.
1848-ban Sósmezőig, majd Ónfalváig (Oneşti) jutott csapataival Bem tábornok, hogy megakadályozza a kozák betörést. Onnan csalódva fordult vissza, mert magyar csángó testvéreink, félve a számonkérés borzalmaitól, nem merték vállalni, hogy fegyvert fogjanak, és segítsék a szomszédos székelység szabadságharcát.
Az első világháborúban, 1916-ban itt vonultak be Erdélybe a román csapatok, a második világháborúban pedig, 1940 és 1944 között ismét itt volt az országhatár, itt húzódott a sokszor emlegetett Árpád-vonal egyik szakasza.
Ma már semmi nyoma az egykori országhatárnak, csak közelében az első világháborúban elesett osztrák, magyar, német és román katonák hősi temetője emlékeztet a régmúltra. Az utóbbi években a temetőtető azért keltette fel a látogatók figyelmét, mert a hivatalosságok kizárólag román nemzeti temetőnek nyilvánították, holott ott négy nemzet (román, magyar, német, osztrák) 1900 katonája nyugszik, akik parancsszóra hallgatva mentek a harcba. Ennek tudatában kellene gondozni és bemutatni idegenforgalmi célpontként ezt a nemzetközi hősi temetőt, hiszen itt a harcok során az erdélyi román kiskatona – mint az erdélyi közös hadsereg harcosa – az ókirálysági vérrokonát támadta, lőtte. Itt minden elesett hős volt!
2008. október 27-én Sólyom László, a Magyar Köztársaság akkori elnöke felső-háromszéki útja során meglátogatta Sósmezőt, megkoszorúzta a világháborúkban elesett katonák mauzóleumát.
A falu hol magyar, hol pedig román fennhatóság alá került a történelem folyamán. Legutóbb, az 1968-as romániai megyésítés alkalmával Bákó megyéhez csatolták, s tetemes erdő- és legelőbirtoka maradt a megyehatáron túl a felső-háromszéki birtokosságoknak, magánszemélyeknek, aminek nagy részét költséges perek útján sem tudták visszaszerezni.
Sósmező magyar zarándok-hellyé vált, akárcsak Gyimesbükk. Sokan felkeresik a sósmezői német katonatemetőt is, ahol a háromszéki vitézek állítottak emlékkeresztet. Az egykoriak emlékezete szerint két- vagy háromszáz, első világháborúban elesett német katona csontjai porladnak ezen a helyen. A temető bejárata előtti teutonkeresztes emlékmű még szilárdan áll, ám a feledés pusztít...
