Orbán Károlyra, a kiváló karakterszínészre olvasóink közül bizonyára még sokan emlékeznek, hiszen több mint tíz évig a sepsiszentgyörgyi társulat tagja volt. A jelenleg Magyarország egyik kis falujában élő egykori színművészt, írót – legutóbb Bölöni Farkas Sándorról jelent meg monodrámája – életútjáról, sepsiszentgyörgyi időszakáról, áttelepüléséről, írói munkásságáról kérdeztük.
– 1943-ban születtem a Brassó megyei Apácán. Gimnáziumba Brassóban, egyetemre Marosvásárhelyen jártam – vallotta életéről Orbán Károly. – Gyermekkoromban részt vettem a mezei munkákban, belekóstoltam az erdőgazdálkodásba, napszámoskodtam egy levendulaültetvényen, vakációzó gimnazistaként pedig egy kőműves csapatban dolgoztam. Két évre elhagyva a színi pályát címfestő, motorszerelő, gyékénylapverő és kosárfonó lettem, majd abbahagyva a színészetet bűnügyi újságíró, életbiztosítási ügynök, üzletkötő, biztonsági őr, könyvszerkesztő, északi sarkkörön túli utazó, néha szépíró, állandó jelleggel határátlépő lettem.
− Ötven évvel ezelőtt végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Hogyan emlékezik a főiskolai évekre és nagyváradi pályakezdésére?
− Szeretnék úgy válaszolni e kérdésre, ahogy szokás: hű! Fiatalok voltunk! Szerelmesek! De nem tudok. Arcpirítóan szegény diák voltam, még akkor is, ha tartományi ösztöndíjat kaptam, tehát a lakás és a koszt biztosítva volt. Apámat, a falusi szabót, orgonistát és kántort 1950. május 9-én éjjel elvitték a Duna–Fekete-tenger csatornához, ahonnét nem tért haza. Kisgazda legénynek született, gyermekkorában lángeszűnek titulálták, magas fokon elsajátította a szabómesterséget, nős emberként megtanult zongorázni, így nyerte el az orgonista-kántori állást – nem ilyen sorsot érdemelt.
A családfő elvesztése mély nyomorba döntötte áldott emlékű anyámat a három fiúgyermekkel. Ezt még kihevertem volna valahogy, ha másodéven nem következik be egy még mélyebb csapás. Egy becstelen diáktársam miatt a Securitatéra vittek, és kényszerítettek, írjak alá egy papírt, mely szerint kollaborálok. Alig jöttem ki a román „Gestapo”-ról éjféltájt, ott, az utcán megfogadtam: még azt se tudják meg tőlem, hányas cipőt visel valaki. A fogadalmamat sikerült megtartanom. Hogyan? Olvassák el Lázálom című regényemet.
Akkori, tizenkilenc éves naivitásomra jellemző, hogy nagy félelmek közt megszegve a hallgatás törvényét, egy hitvány alakot figyelmeztettem a szekuveszélyre. Csak évek múltán, amikor hátmögötti rágalmaival karaktergyilkosságot követett el ellenem, tettem fel a kérdést: ha provokatív mondatára engem vittek be, és szuttyongattak egy napon át – engem, aki csak hallottam, amit mond –, mi történhetett vele, aki mondta? Erről soha egy szót sem szólt. Egyértelművé vált: diáktársam és kollégám aljas agent provocateur. Mea culpa: későn világosodott meg előttem a lénye.
Az akkori események folyományaként arra gondoltam, elhagyom a színiakadémiát, és követve legbensőbb törekvésemet, átiratkozom a bölcsészetre. Igen ám, de megszűnt volna az ösztöndíjam, és nemhogy irodalmár, de még irodista se lehettem volna. Higgadt mérlegelés után akadémista maradtam – „arisztokratikus” helyzetben tehát! Ám Nagyváradra egy életenergiáját vesztett „öreg” ember érkezett, akinek egyetlen törekvése volt, hogy visszanyerje régi hitét az életben és önmagában. Ugyanis én robbanásra kész, hatalmas energiákkal születtem és éltem gyermekkoromban, ifjúként is egy darabig. A megváltás asszony képében érkezett – hál’ istennek még időben! „Egy élettel tartozom – nyilatkoztam évekkel később a Brassói Lapoknak – Fekete Iosefina szobrászművésznek.” Karrieradatra fordítva a történteket: a színművészet csak megélhetési forrás volt számomra. Ezzel együtt igyekeztem becsületes maradni a nézőkkel szemben: mélyebben tanulmányoztam e művészeti ágat, mint a kollégáim közül sokan. Mielőtt mély búba esne valaki az olvasottaktól, hadd közöljem: az én szenvedéstörténetemnek is két oldala van. Neki köszönhetem, hogy Szőcs István, a nagy formátumú kolozsvári irodalmár, kritikus ezt írhatta első (kísérleti) regényemről a fülszövegben: „Remélhetőleg Orbán Károly írása segít eloszlatni a sokunkban még kavargó homályt: hogy is volt az egész?”
– 1972 és1983 között a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház kiváló karakterszínésze volt.
– Sepsiszentgyörgyre egy sikertelen határátlépési kísérlet miatt kiszabott 14 hónapi, ebből leült 7 hónapi börtönbüntetés után kerültem. (Életem egyik legnagyobb ajándékának tartom e hónapokat. Utánuk még álmomban se féltem soha.) Szabadulásom után Nagyváradon nemhogy színész nem lehettem, hanem árokásási munkát sem kaptam. Ilyen helyzetben találkoztam Király Jóska bácsival, a remek sepsiszentgyörgyi színésszel és feleségével, Bokor Ilonával. „Ha magának színészi diplomája van, miért nem jön Szentgyörgyre? Most ment el tőlünk Ferenczy Csongor, van üresedés.” Nem túl nagy meggyőződéssel írtam Dukász Anna igazgatónőnek egy ajánlkozó levelet. És láss csudát! Postafordultával jött a válasz – Völgyesi Andrástól, a főrendezőtől. Felvesznek ügyelőnek, írta, de kapok szerepet is.
Sok szép szerepet játszhattam el Sepsin. Kezdetnek Ferenc József császárt Illyés Gyula A különcében, Biberachot a Bánk bánban, Liguriót Machiavelli Mandragórájából, a rendőrfelügyelőt Robert Thomas Szegény Dánieljében, az egyik ördögöt a Csongor és Tündében. Csodálatos székelyföldi turnén vehettem részt Sombori Sándor Gábor Áronról írt színművében. Egy román szerző Hóhányó című darabjában a címszerepet kaptam. Sokan így gratuláltak a bemutató után az utcán: Te még szabad vagy?
Kizárólag a Sepsiszentgyörgyön töltött éveket tekintem színészi éveknek. Egyrészt, mert tudtam, ha nem kapaszkodom meg a színpadon, akárcsak apám, végképp elsüllyedek a kommunista világ sötétjében. Másrészt ott volt a csodálatos sepsiszentgyörgyi, székelyföldi közönség! Most is könny tolul szemembe, amikor rá gondolok. A kritika is felfigyelt alakításaimra. Sikert sikerre halmoztam. Minden adott volt a boldog élethez. Csak ne lett volna olyan a színházon kívüli világ, amilyen! És ne alakult volna bent is úgy a sorsom, hogy adott ponton azt terveztem, elmegyek Dobrudzsába sofőrnek, vagy átszerződöm a nagybányai román társulathoz. Egyiket se tettem meg. A közönség miatt!
– 1984-ben következett be a fordulópont életében és művészeti pályafutásában, amikor áttelepült Magyarországra.
– A körülmények végül győztek: mihelyt lehetett, áttelepültem Magyarországra. Hadd köszönjem meg itt a sepsiszentgyörgyieknek: amikor százféle papírt kellett aláíratnom a különböző hivatalokban ahhoz, hogy elmehessek, a hivatalnokok, egyben nézők is minden bizonnyal, mintha megegyeztek volna, ugyanazt mondták: „Sajnáljuk, művész úr, hogy elmegy, de kívánjuk, hogy legyen szerencséje!” Másfél nap alatt sikerült összeszednem azokat az igazolásokat, amikhez hetekre volt szükség egyébként.
A beilleszkedés könnyebben ment, mint gondoltam volna. Gera Zoltán színészbarátom jóvoltából átvehettem a József Attila Színházban Catesby szerepét a III. Richárdban. Olyan kollégákkal kerültem évekre szóló barátságba, mint Horváth Sándor és Bánffy György vagy az akkor még pályakezdő Rátóti Zoltán. Szerződést kaptam a Józsefvárosi Színházban. Részt vehettem Kőszegen a várban a Kiss János mártír tábornokról írt Nemeskürty-darab bemutatóján. Fazekas Istvánnal, Borbáth Ottiliával és másokkal előadtuk e gyönyörű kisváros főtéren a Kocsonya Mihály házasságát. A Szkénében ősbemutatóként színre vittem Kocsis István író barátom Vincent van Gogh című monodrámáját. Több mint harmincszor adtam elő Budapesten és környékén, ám elég hamar rájöttem, hogy a budapesti színházi világ nem az enyém.
– 1991-től szabadfoglalkozású színművész és újságíró lett.
– A színházban érzett centrifugális erő, meg az írás iránti nosztalgiám arra késztetett, hogy újságíró legyek. Egy kis lapnál, a Csepelnél írtam sorozatot, de mire szerződtetett volna a főszerkesztő, az újság megszűnt. Kapva kaptam az alkalmon, amikor a büntetés-végrehajtás sajtóirodája állást ajánlott. Csodálatos hat évet húztam le bűnügyi, büntetés-végrehajtási újságíróként. E minőségemben hihetetlenül „úri” körülmények között járhattam meg Párizst, tekinthettem meg jó néhány francia börtönt. Fordíthattam pönológiai, kriminológiai és jogfilozófiai cikkeket franciából magyarra. Írhattam a lyoni Nemzetközi Börtönfigyelő Központ évkönyvébe. Így kaptam ajánlatot a Korona Kiadótól első könyvemre, a Börtönvilágra. Az akkori igazságügyi miniszter írta hozzá az előszót.
– Azóta több irodalmi lapban is megjelentek novellái és riportjai.
− Magyarországon a Hitelben, a Pannon Tükörben jelent meg írásom, egy egyesült államokbeli magyar lap állítólag átvette az elsőben megjelent beszélgetésemet Petrás Mária csángó énekes-képzőművésszel. A Börtönújságban bűn, börtön, büntetés témájában több mint kétszázötven interjúm jelent meg a színházi, irodalmi, zenei, tudományos, egyházi és politikai élet kiválóságaival. Emlékezetes az alföld festőjével, Bozsó Jánossal, a zeneszerző Selmeczi Györggyel, Sinkovics Imre, Darvas Iván, Hegyi Barbara, Eperjes Károly, Kulka János színésszel, Fodor András, Moldova György vagy Hernádi Gyula íróval együtt töltött idő. Rólam a Kritikai Lapok írt irodalmi vonatkozásban. Első novellám még a kolozsvári Utunkban jelent meg A kis karmester címmel.
−Első regénye, a Lázálom 2008-ban jelent meg, azóta újabb regényt is írt. Színésznek vagy írónak tartja magát?
−Több irodalmi lapban megjelent novellám, rengeteg interjúm és egyéb cikkem alapján írónak tartom magam. 2004-ben elköltöztem Budapestről egy kis zalai faluba. Azóta az írásnak élek. Gyönyörű társra leltem ehhez Orbán-Schwarcz Zsuzsanna, békásmegyeri sváb és angyalföldi magyar ősökkel rendelkező feleségem személyében. Az Egy szerelmi házasság viszontagságai című regényem bemutatóját Nagykanizsán ő „verte” ki belőlem. Engem ugyanis a könyv csak addig érdekel, amíg írom. Fáraszt, ami utána jön. Szívesen talán csak egy erdélyi író-olvasó találkozósorozatba mennék bele. Az írás világ- és önfelfedezés számomra. A történelem, a társadalom, a pszichológia, saját életem és a jelenlegi világ nagy tereit járom be érte.
− Szilveszter Erdélyben címmel monodrámája jelent meg a Hitel decemberi számában Bölöni Farkas Sándorról.
− Földimre, Bölöni Farkas Sándorra – szülőháza kb. négy kilométerre az enyémtől – először a Kriterion Téka sorozatában kiadott Napló hívta fel a figyelmemet. Rendkívüli egyéniség tárult fel előttem. 1830–31-ben bejárta Nyugat-Európát, áthajózott Amerikába. Élményeit, tapasztalatait rendkívüli adatbőséggel egy könyvben közölte, amelyet megjelenése után azonnal a tiltott könyvek listájára tétetett a Habsburg-ház. Kacagva ezt nevezte könyve legnagyobb elismerésének, holott 1835-ben megkapta rá az Akadémia nagydíját. Nem csoda, hogy a Habsburg „lepra” így reagált a könyvre – 1849 előtt tizennégy évvel Bölöni Farkas megismertette a Magyar Királyság lakóival az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát. Kossuthéknak minden bizonnyal ez szolgált mintául Debrecenben.
Kár, hogy ennyire kevéssé ismeri a magyar közönség a magyar függetlenségi nyilatkozatot. Sokkal többet ért meg történelmünkből – Trianont és a rendszerváltozás után ránk maradt „vörös labanc” seregletet is beleértve –, aki elmélyül benne és azokban az uralkodói intézkedésekben, amelyek kiváltották. Érdemes elgondolkodni általa a Bécs érdekeit a magyar érdekek elé helyezők „seregletén”, Széchenyi István drámája is új fényben fog felvillanni. Nagyobb megértéssel viseltetik majd tanulmányozója a magyar vidékeken tapasztalható állapotok iránt is.
– Min dolgozik jelenleg?
– A következő regényemen. Munkacíme lehetne Az újságíró és az idegenlégiós is, két főhőse ugyanis e két mesterséget űzi, illetve űzte, de ez így talán túl bulváros.
Kérdezett: IOCHOM ISTVÁN
