Amikor a róka már az udvar valamennyi tyúkját megette, kis időre rá újra megéhezett. Hosszas keresés után aztán egy rétre akadt, ahol száz liba legelt.
– Ezt a lakomát nekem tálalták ide – mondta magában, s még mielőtt a libák menekülésre gondolhattak volna, máris ott termett előttük.
– Ahá! Most megvagytok! Miért pusztítjátok az apám birtokát? Valamennyiőtöket halálra ítélem!
A libák elkezdtek reszketni, és nagy jajveszékelésben törtek ki, amiért el kell veszteniük fiatal életüket, mert ennek a fenyegetésnek bizony a fele sem volt tréfa!
Végül egyikük összeszedte a bátorságát és megszólalt:
– Kedves róka uram, az életünkért nem könyörgünk, csak azt az egyetlen kis kegyet kérnénk – de esküdj meg, hogy valóban megadod nekünk –, hogy még egyszer, utoljára sorban imádkozhassunk, és ha aztán befejeztük az imádságot, akkor azt tehetsz velünk, amit akarsz.
A róka azt gondolta, hogy ez igazán csekély kérés:
– Megígérem, és esküszöm, hogy meg is tartom az ígéretemet.
Erre az első liba rákezdte:
– Gigágágágágágágá, gigágágágágágágá!
A második liba nem győzte kivárni a végét, s szintén elkezdett gágogni. De még kilencvennyolc volt hátra, és a rókának máris fogytán volt a türelme.
– Mire ezek mind végére érnek az imádságuknak, addigra én százszor éhen halok! – kiáltotta dühösen.
De mivel ünnepélyes esküt tett rá, hogy nem bántja őket addig, amíg az imádság tart, nem tehetett semmit. Átkozódva, szitkozódva elszaladt.
(Fordította: Üveges Ferenc)
