Akár hiszitek, akár nem, akadt két gyerek, aki megirigyelte Öcsike dicsőségét. Rég történt ez, amikor Öcsike a Balaton mellett nyaralt. A szomszéd villában lakott ez a két kisfiú, s mindjárt első nap össze is barátkoztak vele. De hát ez a barátság nem volt őszinte barátság, amint nyomban ki is fog tűnni. Igen, szomorodott szívvel kell tudatnom veletek, hogy Sankó és Jankó összeesküvést forralt Öcsike ellen.
A megdöbbentő eset így történt:
Öcsike szeretett egymagában sétálni a szepezei réten, közben meg-megállott egy kis tavacska partján, amelyben békák kuruttyoltak, libák, kacsák úszkáltak. Gyönyörködött a békák kuruttyolásában, libák-kacsák úszkálásában, s közben csak úgy termettek buksijában a nadselű gondolatok. Most is éppen a tócsa felé tartott, nadselű gondolataiba mélyen elmerülve, s ím, észrevétlenül utánasompolygott Sankó és Jankó.
– Ez a fickó azt hiszi, hogy csak neki vannak nadselű gondolatai. Hát most mutassuk meg neki, mi a nadselű gondolat.
– Mutassuk meg – suttogott Jankó.
Egy pillanat, s megszületett a nadselű gondolat: hirtelen Öcsike mellett teremnek, jobbról-balról közrefogják, Sankó mutat neki egy képet, Öcsikének magyarázza, hogy micsoda nadselű kép az, amikor aztán éppen a tócsa mellé érnek, Jankó gáncsot vet neki, s csobb!, Öcsike belecsobban a tócsába. – Hiszen ez borzasztó! – kiáltotok fel ti egy szívvel, lélekkel. Magam is azt kiáltom, mégpedig háromszor egymásután: Borzasztó! Borzasztó! Borzasztó!
Hát csakugyan egykettőre Öcsike mellé toppant az az irigy májú Sankó és Jankó.
Ó, a kis kígyók! Ha hallottátok volna, mily édesen sziszegték: Szervusz, Öcsike. Hová? Hová? Nézz csak ide, láttál-e már ilyen csudaszép képet?
– Nadselű! – mondta Öcsike, de csak fél szemmel sandított a csodaszép képre, mert valami isteni sugallat megsúgta neki, hogy Sankó és Jankó gonoszat forral ellene. – Valóban, nadselű – mondta másodszor is Öcsike, de fél szemmel Jankót vigyázta.
Hiszen ha vigyázta, nem hiába vigyázta, mert amint éppen a tócsa mellé értek, látja, hogy Jankó négykézlábra ereszkedett.
– Ahá – mondta magában Öcsike –, már tudom, hogy miben jár az esetek. Hisen csak várjatok. Endem atajtok medcsufojni?
Villámgyorsan született meg Öcsike buksijában a gonosz összeesküvést megtorló nadselű gondolat, s éppoly villámgyorsan ugrott Sankó baljára, még villámgyorsabban gáncsot vetett neki a lábacskájával, s puff!, rápuffant Sankó a Jankó hátára.
Persze hogy Jankó azt hitte, Öcsike puffant a hátára, nagy hirtelen megmozdult, billentett egyet a hátán, s csobb!, fejjel csobbant az ármányos Sankó a tócsába.
– Így la – mondta Öcsike, s mint aki nadselűen végezte a dolgát, sarkon fordult, zsebre vágott kézzel nyugodtan folytatta rendes sétáját, tovább fűzve nadselű gondolatait.
Így volt, vége volt, igaz volt.
