De mi lesz a becsülettel?
Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele.
A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között...
Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult...
Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek.
Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel?
Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román?
Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.)
Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs.
A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok.
A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat.
Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között.
Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.)
(Részletek a szerző azonos című,
a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből
– © Humanitas)