A szoba közepére állt, és kihúzta magát:
– Én vagyok itt a legnagyobb! Megértettétek? Ha valaki nagyobbra mer nőni nálam, megverem. Aki szót fogad, azt nem bánom, nem verem meg.
– Hahaha! – nevetett az asztal.
Kobak dühösen fordult hátra:
– Nem hallottad, hogy mit parancsoltam? Azonnal zsugorodj össze, mert ha nem, megverlek. Itt senki sem lesz nagyobb nálam!
Az asztal dülöngélt a nevetéstől. Kobak kirántotta a kardját, és hősiesen vagdalni kezdte az asztalt. De az csak nevetett tovább:
– Hihihi! Úgyis te vagy a kicsi!
Kobak most dühében teljes erejével nekiszaladt az asztalnak – és összevissza verte magát. Ott feküdt a földön, kicsi volt, és sírt. De a játékok vigasztalni kezdték:
– Ne búsulj, Kobak, te mindennap nősz, az asztal meg nem nő egy cseppet sem.
– Ne búsulj, Kobak, úgyis te leszel a nagyobb!
De Kobakot nem lehetett ilyen könnyen megvigasztalni. Fogta a széket, az asztal mellé cipelte, felmászott az asztalra, és onnan szónokolt a földön heverő játékoknak:
– Merje még egyszer azt mondani valaki, hogy az asztal nagyobb nálam, mert úgy ellátom a baját, hogy megemlegeti!
A játékok összenéztek.
– Na mit hallgattok? Ki a legnagyobb? – húzta ki magát Kobak.
– Te vagy a legnagyobb! – kiáltották a játékok.
– Akkor hallgassatok! Most én beszélek! – Azzal mondani kezdte:
– Nagyobb vagyok, mint az ágy, nagyobb vagyok, mint a szék… Na mért nem tapsoltok? Tapsoljatok!
A játékok összenéztek.
– Nem halljátok? Tap-sol-ni! Egy-kettő!
A játékok tapsoltak. Kobak pedig büszkén folytatta tovább:
– Nagyobb vagyok, mint az asztal, nagyobb vagyok, mint a szekrény, nagyobb vagyok, mint Mama…
Ebben a percben bejött Mama a szobába.
– Nem szállsz le arról az asztalról azonnal?
Mit gondoltok, mért nevettek a játékok?