Janus Pannonius (1434–1472) az első magyar költő. Latinul ír, korában a magyar nyelvet nem tartja alkalmasnak mindannak a kifejezésére, amit el akar mondani. A gyönyörű kiállítású könyvet* Gyulai Liviusz zseniális metszeteinek részletei illusztrálják, s közli a kötet, korántsem véletlenül, Jorge Luis Borges Az első magyar költőhöz című versét. A vak argentin látnok nem olvasott tudomásunk szerint magyarul, latinul viszont igen, és ismerhette Pannonius verseit, akit sokan az utolsó nagy európai latin nyelvű költőnek tartanak. Verse hódolat Pannonius műve előtt.
„Mi sem lehetne egyszerűbb testvéri árnyék, / mint neved felkutatni enciklopédiákban, / és megtalálni, mely folyók tükrözték vissza arcod, / amely elporladt mára, és milyen királyok, / mily bálványok és miféle kardok, / mily csillogása végtelen Hungáriádnak / ihlették meg a hangod, hogy először énekeljen.”
A vers a Borges gyűjteményes kötetben Somlyó György fordításában jelent meg, nyilván Orbán János Dénes (aki boldogult úrfi korában már fordított Borges-verseket) itt saját fordításában közli. Nem véletlenül, hiszen kísérlete pontosan ezekre a kihagyhatatlan kérdésekre keresi a választ, kihívóan, dacosan, vonzóan, provokatívan és felejthetetlenül. Az átíró, a fordító, az apokrif Janus Pannonius-verseskötet szerzője utószavában a következőket írja, kimondhatatlanul is válaszolva a kérdésre, hogy miért is érezte fontosnak Pannonius újrahangolását, átírását. „Roppant izgalmas figura, élete egy hollywoodi szuperprodukció témája lehetne. Az újlatin költészet hatalmassága, a humanisták dédelgetett üdvöskéje, Európa-hírű poéta és sztárbölcsész, dúsgazdag püspök és nagyhatalmú politikus. Ugyanakkor tollából fröccsen a vitriol és a testnedvek legnemesebbike, biszexuális bordélytöltelék, lázadó és felségáruló. Ifjan, tüdőbajban halálozik el, ahogy egy rendes poétához illik. Mindezen dolgok együttállása arra predesztinálja, hogy kultuszköltő legyen.”
És – sajnálatos módon – mégsem az. Versei nagy részét ugyan lefordították, egyik ismert versének, a Búcsú Váradtól-nak több mint negyven (!) magyar fordítása is létezik, de életművéből a közízlést máig meghatározó prüdéria mindenkori uralgása miatt szelektíven válogattak, „Malac” verseit – már a kifejezés is sok mindent jelez – egészen egyszerűen mellőzték. Nem véletlen, hogy Orbán János Dénes (azaz itt Joannis Dionysii Urbani) pontosan erre teszi a hangsúlyokat! A bordélytöltelék és biszexuális, a hideg Pannoniából a meleg Itáliába vágyódó, vágáns költő mellőzött műveire, ezeket írja tovább, írja át hihetetlen empátiával, így azután az ő Pannoniusa hirtelen Villonhoz kerül – korántsem véletlenül – igen-igen közel, s főként az Orbán János Dénes magánmitológiájában oly fontos, központi helyet elfoglaló mester, Faludy György Villon-átköltéseihez. Anélkül, hogy meghamisítaná Pannoniust, hiszen a költő, a püspök és a politikus nagy dilemmáiról, Mátyás királyhoz való viszonyáról is szókimondóan, keresetlen őszinteséggel vall A költő és a király című nagy ciklusában.
* Orbán János Dénes: A költő, a ringyó és a király. Janus Pannonius apokrif versei. Magyar Pen Club, Budapest, 2014
