Ha valakinek keresztnevét – felnőtt ember létére – kicsinyítő képzővel mondják, azt nagy szeretet övezheti közösségében. Ez a szeretet érződött ki a kovásznai Művelődési Központ zsúfolt nézőterén itt-ott felhangzó Árpika felismerésben, mikor az előadás előtt Berecki Árpád kiállt a függöny elé felolvasni a Pokolsár Egyesület hallgatóságnak szóló üzenetét.
Hogy honnan jött és mit akar ez az egyesület, az épp akkor nem derült ki, de – gondolom – nem is kell bemutatkozniuk a kovásznai közönségnek. Hiszen közülük valók, a mindössze két éve alakult civil szervezet nemes céljait pedig ez idáig már minden fürdővárosi polgár megismerhette.
A nagyobb közönség tájékoztatásáért azért jegyezzünk ide annyit: a városka szimbólumát nevében viselő egyesület tevékenységével a helyi közösség érdekeinek azonosítását, képviseletét és fejlesztését tűzte ki céljául többek között a kultúra, gasztronómia, sport, vallás terén.
A sokrétű teendők közül most csak a művelődési kihívásokat vegyük górcső alá: az egyesület tavalyelőtt Sütő Andrásnak a Vidám sirató egy bolyongó porszemért, tavaly Tamási Áronnak a Vitéz lélek című színdarabját mutatta be. Egyik sem „ősbemutató” Kovásznán, hiszen bő három évtizede az akkori Diákszínpad mindkettőt játszta – nagy sikerrel. Hogy az akkor még gyerekszínjátszókkal előadott darabok mivel érdemelték ki a tapsot, a számos helyszíni fellépést, arra most ne térjünk ki: az átkosban minden nyilvánosan kimondott magyar szónak más volt a jelentése és jelentősége. Ma azonban a színjátszás már mást jelent, és ebben a művészetet olykor túlfokozó teátrumi világban az amatőr színjátszóknak alig maradt helyük. Holott volna rá vevő…
A Pokolsár Egyesület talán e felismerés okán is döntött úgy, hogy „leporolják” a régi előadásokat. Mindkettőt a 80-as években az akkor a Diákszínpadot vezető Gazda József tanár rendezte, nyilván, hogy a „felújítások” színrevitelével is őt kérték meg. Sőt: előadni is az egykori szereplőkkel szerették volna – hogy ez nem jött össze teljes egészében sem tavalyelőtt, sem tavaly, arra az időközben más-más utakra terelt életpályák adják a magyarázatot: a Vidám siratóban még hatan, a Vitéz lélekben már csak ketten vállalták a színpadra lépést az egykori játszókból. De hát ez az élet rendje.
Kiáll tehát az előadás előtt az összehúzott függöny elé Berecki Árpád, és olvassa: a színdarabbal céljuk, hogy szórakoztatva elégtételt adjanak embertársaiknak. Gazda Józsefet is beszédre szólítja, a rendező más oldalról közelít: nem mindenféle modern irányzatok kipróbálása jelentett számára kihívást, a leghagyományosabb színjátó módon adják elő a darabot, melynek sikere abban nyilvánul meg, ha önmagát fogalmazza meg, ha tovább ad egy írói gondolatot, lelkületet. És felgördül a függöny, kezdődik az előadás.
A harminchárom esztendőkkel ezelőtt bemutatott Vitéz lélekhez nem áll módomban hasonlítani a mostani előadást, nyilván, a rendezőnek másként kellett közelítenie a darabhoz, mikor gyerekek adták elő, és másként ezúttal, az előadás sorskérdéseit – leginkább a „mindent úgy, ahogy azelőtt” – értő és érző felnőttekkel. De hasonlíthatnám hivatásosok által az utóbbi két évtizedben színre vitt Vitéz lelkekhez, és ebben a megközelítésben a kovásznaiak előadásáé a pálma. Sikerült, némi pátosszal ugyan, amolyan népies színjátszás módra, tökéletesen élvezhető előadást végigvinniük, produkciójuk nem válott giccsessé, sem a modernkedés, az erőszakos „aktualizálás” áldozatává. Tulajdonképpen titka a kovásznaiak Vitéz lelkének, hogy nem nyúltak a Tamási-szöveghez, ha húztak is rajta, csak nagyon keveset, és legfőképpen nem írtak hozzá!
A siker tehát elsősorban Tamási érdeme, az évődő-cívódó, de nyomorúságában is játszani szerető székely lélek nagy ismerőjéé. A szófordulatok, a kiszólások, a visszavágások gyönyörűen hatnak, nevet és tapsol is annak rendje s módja szerint a közönség, ezt azonban a játszók nem mindig tudják lereagálni, a hatásszünetet nem minden alkalommal várják ki, a nézőtéri zajban így többször elvésznek a soron következő mondatok, mondatkezdetek – de ez javítható. Miként a több szereplős jelenetekben a passzív statisztéria oldása is: aki épp nem jut szóhoz a színpadon, annak sem kell sóbálvánnyá változva, lélegzetvisszafojtva szobroznia. Ami már kevésbé változtatható, az a színészi játék – ez azonban, mert mód nincs rá, ezért nem is szükséges. Hiszen a néző eleve úgy ül be az előadásra, hogy amatőr színészek játékát nézze végig – és ilyképp annál nagyobb elégtétele, ha olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtó szereplő adja önmaga legjavát, mint a Pannát alakító Madarasi Rita. Társai közül egyik-másik ha „szaval”, ha olykor belebonyolódik szövegébe, vagy a súgónak kell kisegítenie: bocsánatos bűn. Mindeme apróságok ellenére, vagy épp ezekkel együtt, kiválóan élvezhető előadás a Vitéz lélek, a nézőben fel sem merül, hogy más körülmények között milyen hosszú tud lenni két és fél óra.
Említettem, a sikerért elsősorban Tamási Áron a felelős, de azért színészek és rendező hozzájárulása sem elhanyagolható. Vagy a színpadkép kialakítójáé: egyszerű, funkcionális a díszlet, a más-más helyszínek megjelenítésére könnyen átalakítható, a külső helyszíneket sugalló vetített képes megoldás is nagyon jó, kár, hogy olykor a színészeknek bele kell lépniük a fénysugárba. Azonban ha technikailag kivitelezhető lenne, hogy hátulról vetítsék a vászonra a képeket, ez a kényelmetlenség is háríthatóvá válna. És még egy erőssége az előadásnak: a rendező zenét nem használ, nem próbál hangszeres betéttel semmiféle hatást elérni, csupán néhány jól megválasztott népdalt enged megszólalni. És hagyja, hogy az előadás felépítse önmagát.
A Pokolsár Egyesület a Bod Péter-i gondolat bizonyos Stephen Dolly által átfogalmazott változatát választotta jelmondatává: Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást. Cselekedeteikkel, tenni akarásukkal ők maguk is vitéz lelkekké váltak.
