Execordium
Úton vagyok, a havas táj mögöttem,
fölöttem már felhőtlen nap ragyog.
Egy napja még prémekbe öltözötten
dideregtem, úgy hittem, meghalok.
Hajnalra Adriámat üdvözöltem,
kék Ámorok és vizes angyalok
lejtik az ösztön táncát körülöttem,
és mától férfitógát húzhatok.
Házamban néhány fagyosszent vacog,
és Krisztus, jeges hittől üldözötten.
Egy trónuson két király abajog,
keresgélik az országot a ködben.
Romagnában Apolló andalog,
ölébe pajkos szőke nimfa szökken,
és részeg, ajzott istenállatok
örömködnek mítoszi bűvkörökben.
Örömköd. Még. De elmém visszazökken:
ó, magam mögött mégis mit hagyok?
Emitt a menny, hazámnak átka ott.
Ez én. Az én. De mi lehet közöttem?
