Demeter J. Ildikó
Lassan huszonöt éves késéssel, nyugati nyomásra kezdi fontolgatni a román igazságszolgáltatás, hogy elszámoljon az 1990-ben több halálos áldozattal és több száz sérüléssel zárult bukaresti bányászjárásokkal, ezzel a sajátos hazai jelenséggel, amelynek több fejezete is volt, és egyik sem hozott dicsőséget sem a diktatúrát frissen lerázott országra, sem annak demokratikus mezbe öltözött vezetőire. Az európai uniós és észak-atlanti tagság sem hozott áttörést, a kommunizmus bukása után huszonöt évvel sem sikerült megbízható, a polgárt és nem a rendszert védő jogállamot létrehozni a nagyhatalmak által 95 éve összerakott Romániában.
Nagyon jól érezhető ez abból, ahogy köntörfalazva, szinte félve emlegetik, hogy az újraindult kivizsgálás Ion Iliescu volt államfőt is érinti. Hát nem kell suttogni, hiszen számtalan bizonyíték van arra, hogy ő hívta a Zsil-völgyi bányászokat Bukarestbe, és köszönte meg nekik, hogy „magas polgári öntudattal” visszaállították a társadalmi rendet – mármint azt, amit a másodvonalbeli kommunistából „szabadon választott” elnökké emelkedett politikus annak tartott. Az ellenzéket, az ellopott 1989-es forradalom miatt lázongó ifjúságot szájba verték, és bár később – másképp – újjászerveződött, a büntetlenül maradt hatalmi erőszak jelzi, hogy csak vékony külső máz nálunk a demokrácia, arra sem képes, hogy eltakarja az alatta örvénylő sötét vizeket.
Ne tévesszen meg senkit a hirtelen nagyon meglódult ügyészi és bírói tevékenység: nagy eredmény, hogy sikerült lecsukni egy korrupt volt kormányfőt, de ez csak felszínes, tüneti kezelése a társadalom egészét átszövő bajoknak. Ráadásul az igazságszolgáltatás örve alatt igencsak kérdéses ítéletek is születnek, példa rá a Mikó visszaállamosítása vagy Nagy Zsolt messziről koncepciósnak látszó pere. Inkább vezényelt zűrzavarra, mint rendteremtésre hasonlít a mostani nagy buzgalom, mintha az lenne a cél, hogy a mindennapos visszhangos letartóztatások elfedjék a félresepert súlyosabb ügyeket. A rablók leállítása kétségtelenül szükséges, de szilárd alapot azzal nyerne az állam, ha a valamilyen eszme nevében gyilkolókat is elszámoltatná. Kezdheti az 1987-es brassói munkáslázadás megtorlóival, folytathatná az 1989. december 22-e utáni „terroristaüldözésben” megölt vagy megsebesített polgárokra lövetőkkel, majd Marosvásárhely fekete márciusának megszervezőivel – oda is máshonnan szállítottak „igazságosztó” verekedőket! –, és azután vehetné sorba a bukaresti bányászjárásokat; ezekhez képest a későbbi privatizációs panamák ártatlan játszadozások csupán.
1990-ben nehezünkre esett elhinni, hogy évtizedekbe telhet, amíg talpra áll az ország. A harmadik közepén járunk, és még mindig rendezetlen erkölcsi számláktól nyögünk. Vajon meddig?
