A vakvarjú vagy bakcsó a gólyaalakúak rendjébe, a gémfélék családjába tartozó, nádasokban, füzes-bokros helyeken élő, ott fészket rakó, a varjúhoz hasonló nagyságú madár. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke százezer forint.
Latin neve Nycticorax, azaz éjszakai holló, hiszen nappal csapatosan pihen, csak szürkületkor lesz aktív. A neve – bakcsó, vakcsó, vakosó, vakvarjú, oláhpap, kakcsó, vasfejű, vakkánya, kakáta – onnan ered, hogy gyakran négy-öt óra hosszan mozdulatlanul ül egy helyben és merően néz, hangja is jellegzetesen „vak”. Vonuló madarunk, Magyarországon márciustól október közepéig találkozhatunk vele. A hím tollazata fekete-fehér, csőre, feje teteje és háta fekete, szárnytollai szürkések, arca, nyaka és hasa fehéres. Innen is jöhet az oláhpap elnevezés. Bóbitája néhány hosszú fehér tollból áll.
Na, de honnan bukkan elő épp most ez a kép tar-ősz fejemben? Több oka is van neki. Van közvetlen, nyilvánvaló is, hisz épp imént térképeztem fel egy pesti ilyen nevű becsületsüllyesztőt. Jól néz ki a honlapja, és vinetét – azaz padlizsánt – is kínálnak benne. De ilyen ok a közismert mondóka is: Csip-csip csóka, vakvarjúcska, jó volt-e a kisfiúcska? Ha jó volt a kisfiúcska, ne csípd meg őt, vakvarjúcska! Így találtam a hálón, de nekem valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy énekelte jó anyám, hogy: Ha nem volt jó a fiúcska, csípje meg a vakvarjúcska! Lehet, mert jó gyermek voltam? A tudat alatti okok is hamar előbukkannak, s a gyászhuszár az, ami elsőként eszembe jut e madárról, de ez – bevallom – teljesen szubjektív megjelenése kobakomban eme szegény párának. A gyászhuszárról meg sok minden egyéb, nem annyira harsogóan vidám, ám annál inkább kacagtatóan nevetséges dolog. Még emlékszem gyerekkorom ló vontatta üveges gyászkocsijára, s mögötte az unott, fád, egykedvű arccal több kilométeren át ballagó fekete huszárruhás férfiakra, akikről igencsak lerítt a rettenetes beletörődés. Nem csoda, hogy olykor-olykor – főleg, ha a halottas háznál kicsi szíverősítőt is felhörpintettek – elbotlottak borzasztó komoly igyekezetükben, s még jó, ha akkor épp üres volt a kezük… Mi, leskelődő gyerekek reszkető izgalommal vártuk az ilyet, s temetés ide, szégyen oda, nagyszerűt derültünk az eseten. Vagy azon is, mikor a toron – hol sokszor vad, danolászó mulatságba csapott át a gyász – az egyik már kicsit begőzölt vitéz azon kapott hajba a villanyszerelővel, hogy fisz-mollban vagy C-dúrban szólt-e a nagyharang. A mai modern, automatizált világban utódaik valóban tiszteletre méltó, komoly szakemberek már, s a kissé pejoratív gyászhuszárság mint elnevezés mára már másra – a felkenetlen ceremóniamester-epigonokra – szállt át. De sebaj, hisz mulandó minden, mi talmi, és eltűnik a történelem süllyesztőjében, mint vándorló bakcsó az őszi ég párájában.
Visszatérve vidámabb dolgokra, az emlegetett kocsmában a Vakvarjú a kenyérlángos népi elnevezése. A kenyérlángost gyerekkoromban nem kóstoltam, itt, az Alföldön ismertem meg csodálatos ízét és egyszerű nagyszerűségét. Mi a kenyérsütés vakarékából kemencében sült madarat (borsból készült a szeme) ettünk. Anyósomék Csíkban pedig „vakarút”, ami ugyanaz, csak más formában. A lényeg a múlt csodálatos íze, megmentésre szánt relikviáink paránya, az érték, mely, akár a védett vakvarjú, csak nem százezer forintos, hanem felbecsülhetetlen. És ma, amikor hívatlan, koncleső ragadozók döngenek köröttünk, magyarok körül, kettős a kötelességünk: védeni, ami a miénk – hitet, embert, eszmét, tájat, tárgyakat –, s a nem hasonszőrűek közül megtalálni azt, aki szövetségesünk lehet mégis, ha a sors és az alkalom úgy hozza, s ha a Jóisten is úgy akarja.
Stílszerűen szólva: Kárrr lenne kihagyni bármilyen adódó történelmi helyzetet!
Pálmai Tamás
