Az Európai Parlamentben
Érdekes módon alakult a kórus élete. Mintha valaki úgy intézte volna, hogy minden második évben nyugat-európai útra induljunk. A közbeeső esztendők sem a leállást jelentették, hanem az itthoni gyakorlásokat, szerepléseket, világi és egyházi ünnepeink tiszteletét énekléssel.
A katolikus közösség Szent István Kórusával közösen elindítottuk és megszerveztük a kovásznai magyar kórusok első találkozóját, tavaly novemberben tartottuk a tizennegyediket. Boldogan jelenthetem ki, hogy Kovászna kóruséneklő város lett, hisz az alig több, mint hétezret számláló magyar közösségnek hét magyar kórusa is van.
Természetesen azért turnéztunk is, nem feltétlenül a távoli nyugati világba, csak ide, az anyaországba. Mindig és mindenhol megpróbáltuk tudásunk legjavát adni hallgatóinknak, az örömszerzés volt a cél. És úgy érzem, kapcsolataink – a mienk és sok más erdélyi kapcsolódás az anyaországi magyarokkal – lassan gyümölcsöt teremnek, egyre többen és többet tudnak az anyaországiak rólunk, erdélyiekről és különösen a székelyekről. Ha 1991-ben egy egyszerű nagykanizsai ember sehogy sem akarta elhinni, hogy mi, székelyek kétszer akkora területen élünk, mint Zala megye, tömbben, városkák és falvak tucatjai egymás mellett – a rólunk való tudás láthatóan, érezhetően nagyot változott jó értelemben.
Az egyik ilyen utunk során, 1996 márciusában kicsit körbejártuk Magyarországot. Rózsaszentmártonra érkeztünk, egy apró kis falucskába Hatvan mellett. Sepsiszentgyörgyi születésű, Kovásznáról kiköltözött testnevelő házaspár fogadott, Becze István és Hajni, és persze az egész falu. Előadásunkon zsúfolásig megtelt terem, taps, sírás, ismerkedés. Innen Nagykanizsára mentünk, dr. Horváth István tanár úr volt a főszervező, majd lelki kebelbarátunk, Schmidt István fűzvölgyi polgármester irányításával három kis falucskába szállásoltak el – Fűzvölgy, Hosszúvölgy és Homokkomárom. Az 1700-as években ide telepített németekkel, svábokkal, mintha ikertestvéreink lennének, úgy megértettük egymást. Három csodálatos napot éltünk náluk, közben szereplések, táncok. Aztán indulás Budapestre, a Kőrösi Csoma Sándor-iskolába épp jókor érkeztünk: a névadó szobránál tartott koszorúzási ünnepségen mi is énekeltünk, virágot helyeztünk el. Családoknál szálltunk meg, ismerkedtünk, másnap budapesti körséta következett, a Nagyboldogasszony-, ismertebb nevén Mátyás-templomban újra énekelhettünk, Éva nővér körbehordozott, megismertetett a templom történetével. Még egy kis öröm, majd az állatkert és utána haza, Kovásznára.
Az 1997-es esztendő újabb mérföldkő kórusunk életében, hiszen lehetőséget kaptunk tudásunkat bemutatni az Európai Parlament épületében, Strasbourgban. Sok-sok készülődés, szervezés után március 28-án elindultunk egy jó kis európai körútra. Első komolyabb megállónk Graz, Ausztria, ahol a már említett gróf Mikes Katalin részletekre figyelő szervezése és támogatása élménydús napokat eredményezett. A grazi éneklés a csodálatos barokk templomban igen sok Ausztriában élő magyar barátot hozott.
Innen Essenbe mentünk, ahol Márk Major atya fogadott, immár másodjára. Istenem, mennyit tudott a székelyekről ez a nagylelkű pap bácsi! Kultúránkról, történelmünkről, jeles helységeinkről, épített örökségünkről, szokásainkról, hagyományainkról. Neki köszönhetjük a szállást, étkezést, szereplést és sok mást. Húsvéthétfőn a katolikus templomban szerepeltünk a szentmisén. Ami utána történt, számunkra nagy csodát jelentett, hisz szentmisét követően mindenki átvonult a templomból egy nagy terembe. Az asztalok mellett családok, baráti körök otthonról hozott étellel-itallal, beszélgetés, éneklés, ismerkedés. Mintegy háromszáz magyar ember ült ott, lehetőség adódott világi kórusműveink eléneklésére, táncaink bemutatására. Európai körútjainkra egyébként legtöbbször elkísért Ábri Béla prímás és zenekara, illetve különböző felállásban általában három pár néptáncos is, kiegészítvén a kórus szereplését igen magas színvonalú muzsikával, táncokkal. Hogy milyen csuda-est kerekedett ebből, azt elmondani képtelenség. Rengeteg jó magyar embert ismertünk meg. Vajna Irmuskát, hazánkfiát, a kézdivásárhelyi születésű csodálatos asszonyt és két gyönyörű lányát. Aztán Lukács József ifjú papot, aki épp Essenben írta doktori dolgozatát. Később kölni plébános lett. Sokan barátaink lettek, két év múlva újra találkoztunk, a svédországi turné előtt. Essenből visszamentünk Kölnbe, ahol hűvösen fogadtak, de szállás meg étel-ital volt, ismerkedtünk a várossal, a dómban is énekeltünk.
Majd elindultunk a kitűzött cél felé, Strasbourgba. Indulásunk előtt már pontosan ismertük a palotában eltöltendő nap teljes programját. Például, hogy műsorunk kerek egy óra lehet, ezt megelőzheti egy ötperces bemutatkozás. Referencialeveleket kértem még otthon az erdélyi történelmi egyházunk püspökeitől, kétszer jártam a bukaresti parlament épületében az RMDSZ vezetőivel konzultálni, majd megírtam a bemutatkozás szövegét, amelyet Benedek Éva francia szakos tanárnő lefordított franciára. Nos, elérkeztünk az előadáshoz, a parlament főtitkára köszöntött, kiemelve: először képvisel országot kisebbségi csoport. Előtte való évben győzött az itthoni választásokon a jobboldal, Emil Constantinescu lett az elnök, az RMDSZ kormánytényező volt. Nos, mi a bemutatkozáson mindezt pozitívan méltattuk, a résztvevők mosolyogva bólogattak, majd amikor sorolni kezdtük a romániai magyarság jogos elvárásait, kéréseit, igencsak elhervadt, mondhatnám elsavanyodott a mosoly. Lement a műsor is, tetszett az uraknak, emlékül egy faragott fára erősített szarvasagancsot adtunk át a főtitkárnak, mely Bartók Béla Cantata profana művét jelképezte. Nem nagyon érzett rá, de elmondtuk, hogy Bartók a Nyugati-Kárpátokban találta a Cantata román szövegét, lefordította és megkomponálta a csodaszarvas szívhez szóló művét. Most már rendben volt, sőt, az eredeti programot megváltoztatva az egész csoportot meghívták a román állam szervezte svédasztalhoz. Sokan jöttek gratulálni, és ekkor egyik szenátorunk finoman, de rendreutasított, mondván, nem nekünk kellett volna elmondanunk a magyarság kéréseit stb. Kommentár nélkül.
Aztán, ha már Franciaországban voltunk, elmentünk Párizsba is, ezt-azt megnéztünk, szállásunk egy ott élő nemes lelkű magyar hölgy segítségével egy nagy bazilika termeiben volt. A hazatartó úton egy éjszakára még megálltunk Münchenben, a Mekker Árpád vezette Magyar Caritas épületében szálltunk meg. Következő megállónk másnap Bécs lett volna. Csakhogy sem szállás, sem egyéb nem volt megszervezve. Münchenből hívtam Csoma Sándort, a Barátosról kikerült műbútorasztalost és kedves feleségét, Margitkát egy kis vacsoráért, esetleg szállásért. Természetesen, csak tudnom kell, hányan vagytok – jött a válasz. „Hát, 52-en vagyunk, lelkem, és mind éhesek.” „Szeretettel várunk, gyertek.”
Íme egy út története dióhéjban, ami újfent bizonyította, hogy bárhol is legyenek magyar testvéreink, szívüket-lelküket adják egy szép, jó ügy érdekében. Nem tagadják meg a nemzethez való tartozásukat, ragaszkodásukat az anyanyelvhez, kultúrához, népművészethez.
Cseh Béla
