betegségtől és gyógyulástól
egyformán irtózott szegény,
mindent kívánt és nem mosolygott
se képeskönyvön, se mesén,

pedig egy perc, egypercnyi vigasz,
ha csak megnyugszik egy kicsit,
már álomba ringatta volna
teste és lelke kínjait.

Végül a rádiót akarta.
– Nyisd csak ki! – szólt, szorongva, mert
félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet
úgy szétcsavargált és összevert.

– Próbáld meg! – kérte szomorúan…
S felzendült valami zene,
s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,
Lóci megint babrált vele,

megint babrált a rádióval;
de most nem bántam, és csak az
járt eszemben, hogy végre itt van
az álomhozó jó vigasz.

Lócit persze a rádió is
kínjában érdekelte csak,
sírt tovább és hányta-vetette
magát a takaró alatt,

én azonban szerettem volna
a gépet megjavítani,
s addig ütöttem, feszegettem,
míg végképp vége lett neki.

Csalódva mentem a beteghez,
hogy elmarad az öröme;
a gyerek sírt, nem is figyelt rám,
s az anyja szólt: – Te, Lóci, te,

figyelj csak! az apu egészen
elrontotta a rádiót! –
Lóci felült és megbűvölve
ismételte a szörnyű szót,

hogy: elrontotta! és: egészen!
és rám nézett, hogy igaz-e?
Bólintottam, s ő már mosolygott,
s az anyja szólt – Meg kellene,

meg kell az aput verni érte!…
Megverjük aput! – szólt megint. –
S Lóci tapsolt: – De érdekes lesz! –
s felejtett lázat és kinint,

és szeme ragyogott, hogy íme
kikapok, ha nagy vagyok is,
új erőt kapott az örömtől,
hogy hibáznak a nagyok is,

s elgondolkozva, megnyugodva
hálásan nevetett felém,
és egy kicsit még beszélgettünk,
és lassan elaludt szegény.