Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egy özvegyasszony s annak két leánya, az egyik szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha; azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal, nem volt szegénynek nyugodalma, jókor reggel kiült a mostohaleány az útra, egy kút mellé, s ott egész nap kellett fonni a kendert, amíg csak a vér kiserkent az ujjából.
Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett, s a leány belehajolt a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordult a kezéből, beleesett a kútba.
Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg azt mondta nagy haraggal:
– Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!
Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy beleugrott, elvesztette az eszméletét, s amikor felébredt – halljatok csudát! –, gyönyörűséges, szép réten volt! Elindult, s amint ment, mendegélt, elért egy kemencéhez, amely tele volt kenyérrel:
– Végy ki, végy ki – szólította meg egy kenyér a leányt –, mert már rég kisültünk, s mind szénné égünk, ha még itt maradunk.
A leány vette a lapátot, sorba kiszedte a kenyeret. Aztán továbbment, s egy almafához ért, melynek ágai meg voltak fonva almával, majd letörtek alatta.
– Rázz meg engem – szólt a fa –, már rég megértek az almák.
A leány megrázta a fát, hullott az alma, mint a záporeső, s amikor már egy sem volt a fán, szépen egy csomóba rakta, s azzal továbbment. Ment, mendegélt, s egyszer csak egy kicsi házba ért, annak az ablakán kinézett egy öregasszony, akinek gyönyörű nagy fogai voltak. A leány megijedt, el akart szaladni, de a vénasszony oly szelíden szólt hozzá, hogy megállt.
– Miért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam, s bizony nem bánod meg, ha jól viseled magadat.
A leány nekibátorodott, bement a házikóba. Azt mondta ott a vénasszony:
– No, te kisleány, különösen azt kötöm a lelkedre, hogy jó felrázd az ágyat, hadd repüljenek a pihék, akkor aztán lesz hó a világon. Mert úgy tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok.
Ott maradt a leány, végezte is a dolgát rendesen, a vénasszony jó volt hozzá, úgy élt, mint hal a vízben. Telt, múlt az idő, egyszer csak a leány elkezdett búsulni, sóhajtozni. Kérdi a vénasszony:
– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?
– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreganyám. Sohasem volt ilyen jó dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek, vertek, éheztettek, de hiába, mégiscsak hazavágyódik a szívem!
– Jól van, mondta a vénasszony, ha hazavágyódol, én nem tartóztatlak. Becsületesen szolgáltál, megérdemled, hogy hazaigazítsalak. Azzal szépen kézen fogta a leánykát, elvezette egy nagy kapu elé, azt kinyitotta, s amint a kapu alatt állottak, egyszerre csak arany eső hullott rá, telis- tele lett a ruhája színarannyal.
– Ez a te béred – mondotta az öregasszony, s odaadta neki az orsót is, mely a kútba esett. Azzal bezárult a kapu mögötte, s a leány ott volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a kapun, meglátta a kakas, s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:
Kukurikú, jertek ki,
Egy szép lány van ideki.
Színarany a ruhája,
Nem ismerek reája.
Nosza, szaladt ki az asszony meg a leánya, s bezzeg megörvendeztek, amikor meglátták a töméntelen sok aranyat!
– De már oda te is elmégy – mondotta az asszony az édes leányának, amikor a másik elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.
Még aznap kiült a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszurkálta az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a kútba, utánaugrott, s csakugyan ő is arra a szép rétre került. Ment, mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték, hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:
– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be miattatok.
S azzal továbbment, s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával, földig hajoltak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt mondta:
– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet – s otthagyta az almafát.
Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran, s mindjárt beszegődött hozzá.
Első nap szorgalmas volt, tett-vett, serénykedett, mert a sok aranyra gondolt, de a második nap már nem fért a sok dolog a nyakára, s harmadik nap reggel már fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból a tollat nem rázta ki.
– No – mondta a vénasszony –, eleget szolgáltál, most már hazamehetsz Isten hírével. Azzal kézen fogta, elvezette az útra a nagy kapu elé, a kaput kinyitotta. No, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám, lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr, s úgy odaragadt, hogy le nem tudta vetni magáról.
– Itt a béred – mondta a vénasszony –, s becsapta utána a kaput.
Megy haza a leány nagy búsan, s hát a kakas, ahogy meglátja, torkaszakadtából elkezd kukorékolni.
Kukurikú, jertek ki,
Hej, ki vagyon ide ki!
Rókabőr a ruhája,
Nem ismerek reája.
Szalad ki az asszony, szalad ki a mostohaleány is, tépik, rángatják le róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta haláláig.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
