Mindazonáltal elkerülhetetlen volt az érintkezés az ilyenfajta elemekkel, tekintettel arra, hogy közvetlenül az 1989. decemberi események után mindenki olyan dühvel kezdte mondani a véleményét, mint akinek évtizedekig pecek volt a szájában.
Moldvai vagyok, nem születtem és nem nevelkedtem magyarok között. Elég toleráns, a nacionalista elemek túlhangsúlyozásától mentes térségből származom, de – sajnos – még mindig elég nagy a tudatlanság a fejekben, hogy az emberek komolyan vegyék és elfogadják a felületes címkézéseket.
Székelyudvarhelyre való indulásom előtt, ahol az elkövetkező időszakban lakni szándékoztam, és ahol tíz évig tanítottam aztán román nyelvet, a következő szavakkal búcsúztattak: „Ne menj, kedves, mert megkéselnek a magyarok!” (tömbházbeli szomszédasszony). A magyarok nem késeltek meg. De gyökerestől kimetszették minden előítéletemet afelől, milyen lesz velük az együttélés egy olyan térségben, ahol ők alkotják a döntő többséget.
Természetesen ott sem szabadultam meg a szélsőségesektől és a szélsőségességtől, a sztereotípiáktól és azoktól a kísérletektől sem, melyekkel olyan irányból akartak befolyásolni, amit hevesen elutasítottam, bár az elején nem rendelkeztem elég érvvel. Akkoriban olyan cikkek jelentek meg a központi sajtóban, melyek a „székelyudvarhelyi románok Gulágjáról”, a „román népesség enklavizálásáról” és sok más olyan dologról szóltak, melyeket még most is hallok, és amik a tudatlansággal és a szavakkal történő manipulálással szembeni tehetetlenség érzését keltik bennem. Az ott töltött tíz év alatt sohasem éreztem ilyesmit. Ugyanis nem zártam be magam a nyelvi közösség kényelmébe, hanem kerestem a kapcsolatot azokkal az emberekkel és főleg azokkal a közös elemekkel, melyeket csak akkor nem képes észrevenni az ember, ha vak vagy elvakult.
A székelyekkel kapcsolatban a nyelv sohasem volt akadály. A bármiféle kommunikációs kísérletre adott örök „nem tudom/nem értem”-ről szóló városi legenda ugyanazon kisstílűség része, célja a feszültségek és nézetkülönbségek fenntartása a térségben.
És ha már a nyelv került szóba, újra ki kellene mondani, amit központi szinten mindig is figyelmen kívül hagynak: ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg.
Hargita és Kovászna megyében kiterjedt területek vannak, ahol a gyermekeknek nincs lehetőségük az utcán megtanulni románul. Lehet, hogy egyesek nehezen értik meg az anyanyelvnek ezt az aspektusát, jelentőségét, a tényt, hogy az ember legfontosabb szellemi eleme az anyanyelv.
Annyiszor hallottam a bíráló szavakat, hogy képtelen voltam nem felháborodni az elemi megértés hiánya miatt. Nem empátiáról beszélek, mert ahhoz bizonyos fokú kultúra és érzelmi intelligencia szükséges. A gyermekek olyan családokba születnek és nevelkednek, amelyekben magyarul beszélnek. Egy magyar anyanyelvűtől nem követelheti meg senki, hogy gyermeke születésétől kezdve egy, az övétől eltérő nyelven beszéljen hozzá. Éppen a kommunikáció lényegétől fosztanánk meg: az érzelmek átadásától.
A románnyelv-oktatás és főleg a gyermekek eredményei az egyik legkényesebb kérdés mind a mai napig. És itt nem a vizsgaeredményekről beszélek, azok szinte az egész országban katasztrofálisak, hanem a 12 éven keresztül, heti 3–5 órában folyó nyelvtanítás funkcionális eredményeiről. Miért nem képesek a gyermekek románul beszélni? Miért van az, hogy 18–19 évesen nem tudnak úgy kommunikálni, mint az iskolában tanult bármely másik nyelven? Miért tudnak több száz oldalt fejből visszamondani akadémikus nyelven, de nem képesek elmesélni az előző napi történéseket?
Az első ok, ahogy a román nyelvet tantárgyként kezelik. Bár megpróbáltak kidolgozni néhány kisebbségeknek szóló tankönyvet, mindig ugyanabból az előfeltevésből indultak ki: a gyermek ugyanúgy beszéli és érti a román nyelvet, mint a román anyanyelvű családból származó. Márpedig ez teljesen téves. Irreális állításból indulnak ki és fájdalmas valósághoz érkeznek, a tanárok a szülőket hibáztatva és viszont. Az igazi vétkesek pedig nem csinálnak egyebet, mint minden évben megállapításokat tesznek, elemeznek, kommentálnak és kitartanak amellett, ami megfelel nekik, bár még nem sikerült megértenem, hogy miért…
A második ok a román nyelv és irodalom tantárgy megközelítési módja, már az első tanévtől és az első óráktól kezdve. A helyzet megértéséhez rendelkeznünk kellene annyi empátiával, hogy belebújjunk egy anyanyelvi iskolába járó elsős-másodikos gyermek bőrébe. Ő ezt a nyelvet hallja születésétől kezdve, ezen becézik vagy feddik meg szülei, ezt beszéli az utcán, az üzletben, játék közben… Mert – a többség véleményével ellentétben – ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg, annak dacára, hogy élnek románok is.
A gyermek lelkesen kezdi az írás-olvasás tanulását. A kerettanterv pedig hét-nyolc óra anyanyelvoktatást és négy óra románt ír elő hetente. Párhuzamosan elkezdi tanulni, és az ábécé meg az egész logikája a feje tetejére áll: a c az ţ, de k is, az sz az s, de a másik nyelvben nem létezik, a j csak az egyik nyelven j, a másikon meg zsének ejtik. Ami az ő nyelvén zs... (Már szédülnek? Nos, ő még csak hétéves, és tudnia kell!). Tud majd olvasni első osztály végén? Biztosan nem. Főleg úgy, hogy a négy órán kívül sehol máshol nem kerül kapcsolatba a román nyelvvel. És ez így folytatódik majd 12 éven keresztül.
Azt is hallottam még – természetesen olyanoktól, akik nem ismerik a helyi valóságot –, hogy „nem akarnak megtanulni”. És akkor miért van, hogy a térségben már több mint 15 éve működnek iskolán kívüli román nyelvtanfolyamok, ahol a hároméves gyermektől a munkát kereső felnőttig lehet résztvevőket találni? Ki vádolhatja rosszakarattal ezeket az embereket? És főleg, felmerül bárkiben a kérdés, hogy miért kell nekik ezért fizetniük? Mert azokat az órákat tanárok tartják az oktatás támogatására létrehozott alapítványokon vagy magániskolákon keresztül. Most indul egy magyarországi program ugyanezzel a céllal. Ami ránk nézve szégyen.
Szégyen, hogy inkább megtagadunk és semmibe veszünk olyan embereket, akik csak a választások alkalmával jutnak eszünkbe, amikor szükség van a szavazatukra, vagy olyan alkalmakkor, amikor nacionalista mérget köpködhetünk, és zászlók kitűzését ítélhetjük el. Mert a zászlók fontosabbak lettek, mint a gyermekek jövője.
És mielőtt befejezem, még hozzátenném: csaknem nyolc évvel azután, hogy távoztam onnan, a lelkem még mindig az ottani emberekkel maradt, és azon gondolkodom, mit kellene tenni gyermekeikért, hogy egyenlő esélyeik legyenek az országban. És ami motivál, az a tanulás iránti szeretetük, a tanulás iránti szinte tapintható vágy, mely tíz év alatt bebizonyította számomra, hogy lehetséges. Csak el kell fogadnunk a valóságot, és alkalmazkodnunk kell hozzá. A többi magától jön.

FLORINA VAIPAN

Forrás: Corbiialbi.ro, Florina Vaipan: Gânduri de la o „moldo-ardeleancă” rătăcită în Secuime