Az ágyúk formázása, öntése
Az ágyúöntő „a csövet, alkalmas mozgatóberendezés hiányában – írják a szakemberek –, nem önthette állva, fekvő helyzetben kellett azt beformáznia. A fekvő helyzethez kellett kialakítania a cső falának felső és alsó mintáját és a furatot biztosító magot. Törekednie kellett arra, hogy az akkor használatos agyagos formázható massza egyenletesen vegye körül az öntvényt. El kellett terveznie a fém beöntésének teljes rendszerét, beöntővályú, felöntés, lélegzők beiktatásával.”
Ez az öntőmester részéről komoly mérnöki szaktudást követel. Maga az öntőminta elkészítése is szakmai kihívás, „speciális asztalosképzettséget igényel”, ez azonban nem okozhatott gondot egy alapos felkészültségű asztalosmesternek. „Fenyőfából előnagyolja az alsó és felső fél mintáját, azokat összecsapolja és a cső méretére esztergálja. A furatot kialakító maghoz tölgyfarudat esztergál, s azt bekeni egyenletesen agyaggal. A szükséges szárításokat és összeillesztéseket elvégezve így már befolyathatta a folyékony vasat a formába, egyenesen a kohóból csapolva. A fémet azonban kétszer is megolvasztotta. Első lépcsőben ércből olvasztott nyersvasat, azt azonban tömbökben megszilárdította, majd a tömböket összetörve, azokat újra a kohóba vitte, és egy második lépcsőben is megolvasztotta. A kétszeres olvasztással tisztább és egyenletesebb minőségű vasat nyert.”
Lengyelné Kiss Katalin és dr. Remport Zoltán feltételezi, hogy Gábor Áron az első öntést bizonyára próbaöntésnek szánta, hogy az esetleges hibákra a megfelelő javításokat elvégezhesse. Úgy gondolják, hogy a következő korrekciók jöhettek számításba:
• a forma felső részében több és nagyobb méretű táplálót és lélegzőt helyezett el
• hosszabb ideig szárította az agyagformát a gőzképződés csökkentése végett
• szilárdabban és pontosabb rögzítette a furat kialakítását szolgáló agyaggal bevont tölgyfa hengert az elmozdulás meggátlására (csapos megoldás)
• a vascsapolás után pihentetéssel csökkentette a fém hőmérsékletét a zsugorodás és a ráégési veszély miatt
• újabb formaszekrény-párt készíttetett időnyerés céljából.
Ki az ágyúöntő?
Gábor Áron szakmai tanácsai és szakkönyvei megkönnyítik a kézdivásárhelyi ágyúöntést. 1849. január végétől márciusig személyesen is jelen van az ágyúöntésnél, de az öntést Turóczi Mózes végzi. Mivel egy ágyú előállításához rengeteg felszerelésre van szükség, nagyszámú munkásra és a különböző tevékenységek összehangolására, a szervezőmunka óriási felelősség. Ezt a feladatot látja el Gábor Áron, akinek nevéhez kacsolódik a székely ágyúöntés. Ő az, aki tárgyal, szervez, járja a falvakat, a városokat, irányítja a harangok levételét, beszerzi a rezet, felügyeli a fegyverkészítést, tanítja a tüzéreket stb.
Az öntéshez azonban gyakorlott öntőmesterre van szükség, ez Turóczi Mózes. A Gábor Áronnal kialakult munkamegosztásról írja, hogy ketten kétfelé működtek, „ő a tüzérek között, én a műhelyben”. Felháborítónak tartja, hogy Jakab Elek a Szabadságharc története című könyvében Gábor Áront tartja ágyúöntőnek. Keserűen állapítja meg, hogy Gábor Áront nevezik ágyúöntőnek, amikor még fémöntést sem tanult. Értékeli különleges bátorságát, kitűnő tüzéri felkészültségét. Úgy véli, hogy „még élete is az igen nagy bátorságának lett az áldozata”. Mivel nem volt szakember, ágyút „sehol sem” önthetett Gábor Áron.
Nem fogadjuk el Turóczi azon állítását, hogy Gábor Áron ne ismerte volna a fémöntést, bár nyilván nem értett hozzá öntőmesteri szinten. Tudjuk, hogy 1840-ben a sepsiszentgyörgyi Kiss-féle harangöntő műhelyben „mint kovácslegény”, segéd dolgozik. Fiatal korától kezdve érdeklődéssel képezi magát Gyulafehérváron, Pesten a tüzérezrednél, és Bécsben igyekszik megtanulni az ágyúöntés titkait. Vásárolja, olvassa, tanulmányozza a szakkönyveket, a méretezést, az ágyú arányainak ismeretét, működését, az öntés fortélyait. 1845-ben egy nagyobb szabású katonai gyakorlatra rendes méretű, nagy faágyút készít, amelynek oldalára egy kis rézmozsarat illeszt. Lakodalmi ünnepekre készít egy kis rézágyút is – írja Jakab Elek. Tehát nem volt híján az öntés tudományának, ahogy Turóczi írja visszaemlékezésében. Ha egyáltalán nem értett volna hozzá, nem merte volna népgyűlésen kijelenteni, hogy önt ágyút. Ha fel akarunk számolni egy mítoszt, mely szerint Gábor Áron az ágyúöntő, nem teremthetünk egy újabb mítoszt arról, amit Turóczi állít: Gábor Áron nem tudott „még egy szeget is önteni”.
Úgy vélem, nem kisebbítjük Gábor Áron szerepét azzal, ha egyértelműen kimondjuk, hogy az ágyúöntésnél mindig van mellette egy szakképzett és gyakorlott öntőmester is. Turóczi Mózes nyugodtan viselheti a kézdivásárhelyi ágyúöntő nevet. Nagy Sándor Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött szerepét több mint 118 éve egyértelműen és közérthetően meghatározta. Amíg „a hős Gábor Áron a szellemi, addig Turóczi Mózes az anyagi és formai részt emelte érvényre”. Ez azt jelenti, hogy a szervezés, az irányítás, az ágyúkkal kapcsolatos méretek megadása Gábor Áron feladata, de az ágyúgyártás fizikai kivitelezését mások végzik, köztük az öntőmester. Ámulattal olvasom, hogy a szakemberek többsége is csak most fedezi fel, hogy az öntést nem Gábor Áron végzi. Az erdélyi 1848/49-es forradalom, szabadságharc kutatója, Egyed Ákos az elmúlt fél évszázadban többször is rámutatott arra, hogy a kézdivásárhelyi ágyúöntés „Gábor Áron tervei s konkrét közreműködésével folyt, s azok gyakorlati kivitelezését Turóczi Mózes irányította a saját műhelyének udvarán felállított »gyárban«”.
Turóczi dicsősége
Az ágyúgyártásról megállapítottuk, hogy csoportmunka, több szakember és nagyszámú munkás erőfeszítéseinek közös gyümölcse. Ez érvényes a kézdivásárhelyi ágyúk öntésénél, felszerelésénél is. Mivel Gábor Áron 1849. július 2-án az uzoni-kökösi csatában hősi halált halt, nem vádolható azzal, hogy magát előtérbe helyezve háttérbe szorította volna Turóczi Mózest azért, hogy az ágyúöntés dicsőségét kisajátítsa.
Abban, hogy Gábor Áront nevezik ágyúöntőnek, a legnagyobb hibás maga Turóczi, aki negyedszázadon át mindig Gábor Áront nevezte meg ágyúöntőként. Bodola Lajos tüzérfőhadnagy fogalmazásában: „tudomásom szerint Turóczi maga volt oka ennek a félreértésnek, mert mikor a 70-es évek elején [1870-es évek – a szerző megj.] többen nyilatkozatra szólították fel az általa végzett dolgok felől – ő félénk ember lévén –, nehogy baja történjék a múltban végzettekért: igyekezett a felelősséget Gábor Áronra hárítani. – Egyéb iránt elismerte, hogy az ágyuk méreteit Gábor Árontól kapta.” Turóczi 1881-ben írt Visszaemlékezésében elismeri, hogy „én igen sok hasznát vettem vala az 50-es évekbe annak, hogy az öntés címet is ő viselte, mert üldöztetésem alatt mindég azzal menekültem, hogy ő vala minden”.
Amikor már dicsőséget jelent az ágyúöntés, Turóczi csak akkor vállalja magára. Bodola Lajos több alkalommal megkérdezte tőle, hány ágyút öntött, ő ilyenkor rendszerint 64-et emlegetett. Visszaemlékezésében is ezt írja: „öntöttem volt 1849. január közepétől június közepéig 64 darabot”. Idős korában gyakran panaszolja, hogy azok, akik írtak az ágyúöntésről, „minden érdemet csak Gábor Áronnak tulajdonítanak, holott ő (Turóczi) öntötte az ágyuk legnagyobb részét, golyót és az ágyúfelszerelést is végeztette”. Amikor Turóczi felvállalja, már Gábor Áron neve került a köztudatba, mint ágyúöntő.
(folytatjuk)
