Tűzben a tűz-okozó, még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
    hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
    széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csípőjét,
    táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
    Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
    Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
    Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit, édes:
    gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd, levetem.”
Egy kapcsot kinyit, és már röppen a székre a szoknya,
    néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
    titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
    hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
    lány s fiú egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserépfigurái,
    nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica, nyaukolt, mint haldokló hattyú, vonaglott,
    s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
    vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
    itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
    asszonyi lett, megadó, lángbaborult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párnagubancba gurulva
    hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva : „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
    kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.